Joseph Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán (Die sieben letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze) című műve a zeneszerző érett alkotóperiódusának kiemelten fontos darabja, amely több változatban és átiratban fennmaradt. Eredeti koncepciója rendkívül izgalmas, ráadásul keletkezéstörténete is sok érdekes részletet tartalmaz – kezdve egy szokatlan megrendeléssel.

Haydn 1761-től kezdve állt az Esterházy család szolgálatában. Az akkor kötött szerződés egyik pontja értelmében a komponista nem fogadhatott el megrendeléseket másoktól. Csaknem húsz évvel később, 1779-ben adtak neki engedélyt arra, hogy bármilyen felkérést elfogadhasson, amelyek ezután sorra érkeztek is egész Európából. Így kaphatott megkeresést 1785-ben a spanyolországi Cádizból, az Oratorio de la Santa Cueva barlangtemplomban tartott hagyományos nagypénteki vallásos ünnepség kísérőzenéjének megírására. Ezen a szertartáson a pap Jézus utolsó hét, a kereszten elmondott szavát olvassa fel, a mondatok között hosszú szüneteket tartva. E szünetek alatt zene szól, ezért Haydnnak nagyjából tízperces, tisztán hangszeres zenei, Jézus szavaira reflektáló tételeket kellett alkotnia.

A keletkezéstörténet részletei későbbi forrásokból ismertek. Maximilian Stadler abbé állítása szerint Haydn az ő véleményét kérte ki, amikor értesült a felkérésről, ő pedig azt ajánlotta a zeneszerzőnek, hogy a tételek kezdőtémáit igazítsa Jézus szavaihoz. Mindemellett megjegyzi: nincs tudomása arról, hogy a komponista az ő tanácsára írta-e meg a darabot ilyen módon, vagy maga is gondolt erre a megoldásra. A megrendelés pontos részleteiről, így a szertartás menetéről, illetve a komponálás nehézségeiről az 1801-ben kiadott oratórium-verzió előszavából tudhatunk meg többet. Az alapján Haydn számára elsősorban a tízperces időkeret okozott problémát. A püspöknek még levelet is írt ezzel kapcsolatban, aki megnyugtatta, hogy nem jelent nagy gondot, ha a tételek kicsit hosszabbak lesznek. Ennek ellenére végül mindegyik valamivel rövidebb lett tíz percnél.

A Megváltó hét szava feltehetőleg 1786-ra készült el, míg a kiadásról folytatott levelezés 1787-ben kezdődött meg. A mű a komponista bécsi kiadójánál, az Artariánál jelent meg ugyanebben az évben, a zenekari változat mellett zongora- és vonósnégyes-átiratban is. A bemutatóra szintén 1787-ben került sor Cádizban, majd Bécsben és Bonnban is előadták a darabot.

Az alkotás tökéletesen eleget tett a megrendelő által megszabott kereteknek. A Jézus szavait megzenésítő hét tételt egy Introduzione – a téma tragikumához illő drámai bevezető – előzi meg, amelynek jellegzetes eleme a nyújtott ritmika. Az ezt követő, Pater, dimitte illis szöveghez írt Sonatában szintén ez a ritmus köszön vissza. Az utolsó rész (Il terremoto) a Jézus halálát követő földrengést jeleníti meg; nagy hatással lehetett a korabeli közönségre. A közbülső, Sonata feliratot viselő hét tétel hegedűkön megszólaló főtémájában központi szerepet kap a bibliai idézetekre való utalás, mind hangulat, mind deklamáció terén. A latin nyelvű szövegrészletek a kottában is szerepelnek – egyfajta iránymutatásként.

Haydn zenéjének kifejezőereje különféle alkotóelemekből tevődik össze: a hangnemek, a hangszerelés, a dinamika és a Jézus szavaihoz kapcsolódó főtémák egyaránt hozzájárulnak a szöveg zenei ábrázolásához. Az Eli, Eli, lama asabthani?-ban például a főtéma kiáltásszerű motívumai illusztrálják Jézus elhagyatottságát, valamint a hegedűk többszöri magányos szólószakaszai. Az alkotás a kortársak szemében is kiemelkedő teljesítménynek számított. Egy 1787-es bonni hangverseny után azt írták, hogy igen bátor vállalkozás volt Haydn részéről egy efféle mű megírása, ám az ő zsenialitásának ez sem okozott problémát.

A Megváltó hét szavának oratórium-változata mintegy tíz évvel az eredeti kompozíció megszületése után, 1795/96-ban keletkezett. Előzménye egy másik, 1792-ben készült, nem Haydntól származó műalak, amely egy Joseph Friebert nevű passaui érseki karnagy szerzeménye. Friebert az eredeti zenekari partitúrát saját szövegű vokális szólamokkal egészítette ki, és további módosításokat is végzett, többek között minden tétel elé recitativo accompagnatót illesztett. Az általa írt darabot Haydn 1794-ben hallotta Passauban, útban Anglia felé. Az ötlet tetszett neki, ugyanakkor nem volt teljesen elégedett a vokális anyaggal, így saját átirat készítésébe fogott.

Az érseki karnagy kottáját elküldette magának, és a saját zenekari változata mellett azt is alapul vette az oratórium megkomponálásához. Mind a szöveget, mind a dallamot felhasználta belőle, azonban mindkettőn sokat javított. A szöveget érintő módosításokban Gottfried van Swieten állt a rendelkezésére. Munkamódszere a fennmaradt kéziratok tanúsága szerint nagyban eltért a megszokottól. Kottamásolójával, Eislerrel lemásoltatta az eredeti zenekari szólamokat, helyet hagyva az újaknak is. A komponálás alatt végig maga előtt tartotta Friebert kottáját, amely anyagához az új alkotás első négy tétele nagyon közel áll. Az ötödik tételtől azonban egyre inkább eltávolodott attól, ami jócskán lassított a munkafolyamaton. A kéziratban sok korrekció található a szöveget és a zenét illetően egyaránt.

Az új műben Haydn négyszólamú korálokat írt Jézus szavaihoz, a kórus szakaszaihoz pedig Friebert szövegein alapuló szabad költeményeket használt fel. Szembetűnő újdonság továbbá, hogy az ötödik tétel elé fúvószenekari közjáték került. A zene egyébként kisebb módosításokat leszámítva ugyanaz maradt, az átirat mégis egészen új műalaknak tekinthető, mivel a szöveg és a kórus jelenléte miatt egészen másképpen hat, mint az eredeti zenekari változat.

Az oratórium bemutatására 1796-ban került sor a prágai Schwarzenberg-palotában, majd 1801-ben jelent meg a Breitkopf & Härtel kiadónál. A Megváltó hét szava különböző formáinak sora ezzel ért véget. Mindkét fő alak hamar elterjedt, ráadásul a vonósnégyes-átirat is sokáig népszerű volt, az ugyanis könnyebben előadható, ennélfogva hamar részévé vált a házi muzsikálásnak.

Kis Lili Anna