Ez a gondolat áll Beethoven „legsikerültebb szellemi termékének” partitúráján. Bár a közvélekedés a IX. szimfóniát tartja legjelentősebb alkotásának, a zeneszerző mégis a Missa solemnis kéziratához fűzte a címben szereplő megjegyzést. A mű még el sem készült, amikor Beethoven már felmagasztalta azt − a konkurens kiadók ajánlataira várva.

A Missa solemnis eredetileg 1820-ban, Rudolf főherceg olmützi hercegérseki beiktatásán hangzott volna el, a komponista azonban nem tudta tartani a határidőt, így a közel másfél órás mű csak 1823-ra készült el. A feladat nem más volt, mint a mise állandó tételeinek (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus–Benedictus, Agnus Dei) ünnepélyes hangvételű megzenésítése. Beethoven számára többet jelentett a szabad művészi érdek, mint az arisztokrata udvarok által kínált egzisztenciális biztonság, ám az anyagi támogatást sohasem utasította vissza. Noha tanulmányozta a korábbi mesterek misekompozícióit, szakított az addigi hagyománnyal, így olyan drámai elképzelést juttatott érvényre, amely teljes egészében kiragadta a művet a liturgikus zene keretei közül. Beethoven számos felvilágosult gondolkodóval egyetértésben hirdette az egyháztól való függetlenedést, de a vallásos tartalom ezáltal sem veszített jelentőségéből. A zeneszerző állította, hogy a hangjegyeket isteni sugallatra vetette papírra.

Beethoven tisztában lehetett azzal, hogy Bécs konzervatív vallási közegében nem adathatja majd elő ezt a művet, így a bemutatóra végül Szentpétervárott került sor, Golicin herceg közvetítésével. A próbák során több alkalommal vetették a zeneszerző szemére, hogy túl nehéz, a természettől idegen énekszólamokat komponált. Ez azonban éppúgy része volt az elképzelésének, mint a Gloria tétel metrikai bonyolultsága: az ember képtelen megérteni mindazt, ami Istentől származik. Az Isten-ember viszony érzékeltetésének eszköze az a fajta kilépés az időtudatból, amely a zenében a „Gloria in excelsis Deo” szövegsor refrénszerű ismétléseivel valósul meg.

A hatalmas apparátust foglalkoztató mű monumentalitása azonban nem csak Beethoven kiváló formaérzékéből és merész harmóniakezeléséből ered. Ezekhez ugyanis olyan retrospektív szemlélet társul, amely történelmi kontextusba helyezi a teljes alkotást: a modális hangsorok használata, valamint a Benedictus tétel prelúdiuma és az azt követő hegedűszóló a templomi áhítatok szellemiségét tükrözi.

A grandiózus mű zárásaként az Agnus Dei hoz megnyugvást. A tétel olyan dimenziókat nyit meg a hallgató előtt, amire Beethoven előtt nem akadt példa. A békekönyörgést időről időre militáris, rezeseken és timpanin megszólaló közjátékok szakítják meg, azt szimbolizálva, hogy a béke nem jöhet el a háború, a jó pedig a rossz nélkül.

Régmúlt, jelen, ember, Isten. Megannyi elem keveredése, és az egység mégis megbonthatatlan. A Missa solemnis egyaránt szól a mennyekhez és a földhöz, miközben a múltból merítve és a felvilágosodás szellemiségéhez hűen üzen az utókornak: jót, rosszat, háborút, békét.

Varga László Dávid