„Mire gondoltam, amikor ezt írtam? Egy férfi a szerelméhez igyekszik. A kocsi elromlott a zuhogó esőben, a kerekek beragadtak a sárba. A nő csak várt és várt… Ez a férfi aggodalmának hangja.” Az előbbi sorok A halhatatlan kedves című, 1994-es romantikus filmdrámában hangzanak el egyenesen Beethoven karakterének szájából, elhintve a köztudatban a zenetörténet talán legismertebb hegedű-zongora szonátájának, az op. 47-es Kreutzer-szonátának háttérmítoszát. De melyek azok a keletkezéstörténeti és kompozíciós vonatkozások, amelyek hozzájárultak a romantikus mítosz létrejöttéhez?

Bár Beethoven eredetileg George Bridgetower afroeurópai hegedűművésznek ajánlotta művét, a szebbik nem valóban befolyásolta a dedikációt. Az 1803-as bemutató után a szerző törölte az ajánlást és kora egyik legvirtuózabb hegedűművészének nevére, Rodolphe Kreutzerére cserélte azt, miután Bridgetower a „premierbuli” felszabadult mámorában morális ellenvetéseinek adott hangot egy (talán Beethovennek kedves) hölgygyel szemben. A szonátát Kreutzer sohasem szólaltatta meg pódiumon, mert – ha hihetünk Berlioz feljegyzéseinek – „botrányosan érthetetlennek” találta, és figyelmen kívül hagyta repertoárjának kialakításakor. Neve azonban összefonódott a kompozícióval. 

De ki lehet a rejtélyes hölgy, akinek becsmérlése ennyire felzaklatta a szerzőt? A  filmbeli találgatások azonos személyt sejtetnek a Heiligenstadti végrendeletben megtalált, el nem küldött szerelmes levél címzettjével, akinek kilétére nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték. Bár hat-hét lehetséges jelölt is felmerült, mint például a rendkívül tehetséges zongorista, Brunszvik Jozefin (egyesek szerint a korabeli Bécsben Beethoven Pathétique szonátájának legkiválóbb előadója), a legerősebb szálak egy bizonyos Antonie Brentanóhoz vezetnek, ám beteljesült szerelemnek egyetlen forrásban sem találni jelét. Ahogy az sem vehető készpénznek, ami a filmben Anton Schindlernek, Beethoven titkárának emlékfoszlányaiból derül ki a szerző magyarázatáról a Kreutzer-szonátát illetően.

Kétségtelen, hogy az első tétel érzékisége és heves drámaisága kiválóan alkalmas a regényszerű, perspektivikus értelmezésre, nem csoda hát, hogy Beethovennek – akinek személye talán a zenetörténetben először fonódott össze ennyire hangsúlyozottan műveinek értelmezésével – pont ezt a kompozícióját övezi ilyesfajta kultusz. Azonban a zenemű éppen elég különleges anélkül is, hogy a zeneszerző életeseményein keresztül próbálnánk megfejteni. Az első tétel Beethoven patetikus, az ötödik, Sors szimfóniából jól ismert hangvételét idézi, de a ritmikai, harmóniai és tematikai egységet illetően minden korábbi művét felülmúlja. Az aprólékosan kidolgozott, F-dúr második tétel pedig mintha a szerző egészen más arcát fedné fel előttünk; a variációk kibontásának módja inkább Beethoven életének későbbi szakaszára jellemző. Kiegészülve a harmadik tétellel, amely egy könnyed itáliai népi tánc, a tarantella jellegét öltötte magára, talán ez lett a szerző legtöbb stílust felvonultató kompozíciója.

Arányi Jelly (Bartók műveinek ismert előadója) a következőképpen adott hangot érzéseinek: „Miért pont a Kreutzer az egyetlen az összes szonáta közül, amit meg lehet unni?!” És bár a hegedűművésznő érzéseivel nem törvényszerű azonosulni, kiábrándultsága mégis felszólításként szolgálhat – a zenetörténet egyik legcsodálatosabb szonátája érdekében.

Winter Mirjam