Beszélgetés Ábrahám Márta hegedűművésszel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem habilitált oktatójával.

 

Különleges projektben vesznek részt a Zeneakadémia hegedű szakos hallgatói. Noha a 19. századi osztrák zeneszerző, Jakob Dont 1849-es Etüden und Capricen (op. 35) című sorozata szerves része a mai professzionális hegedűsképzésnek, ritka, hogy ezek a rövid, főként egy-egy hangszertechnikai tematika köré épülő darabok koncertszerű körülmények között hangozzanak el. Most tizenegy hegedűs zeneakadémista és tanáruk, Ábrahám Márta három alkalomból álló hangversenysorozat keretében szólaltatják meg teljes egészében a kötet huszonnégy darabját. Első koncertjük április 22-én volt a Zeneakadémián, ezt követően május 8-án a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban hallhatták őket az érdeklődők. Végül május 14-én a váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnáziumban fogják játszani a műsort. Ennek apropóján beszélgettem a programról, zenéről, tanításról és előadóművészetről Ábrahám Mártával, az esemény megálmodójával.

Juhos Fanni: Nemrégiben a zongorista hallgatók adtak olyan koncerteket, ahol a tételeket egymás közt felosztva eljátszották Debussy Prelűdjeit, és Bach Wohltemperierte Clavier című ciklusát. Most az Ön tanítványai egy hasonló projekt keretében közösen adják  elő Dont sorozatát. Miért tartja fontosnak, hogy a hallgatók közt létrejöjjenek ilyen együttműködések? 

Ábrahám Márta: Azért, mert ki kell lépni a komfortzónából. A hagyományos hegedűórákon a diákok nem tapasztalják meg azt az adrenalin-szintet, amit a színpadi szereplés jelent. Nem ugyanazt a színvonalat várják el saját maguktól, mint mikor kiélesített érzékszervekkel kell egy feladathoz hozzáállniuk. Egy muzsikus számára a színpad a legfőbb cél, és az ott szerzett élmények és tapasztalatok elengedhetetlenek a fejlődés szempontjából. A vég nélküli gyakorlás és a szokásos főtárgyórák messze nem olyan hatékonyak, mint amikor egymás elé kiállunk, és felvállaljuk az aktuális tudásunkat. Ekkor szembesülünk azzal, hogy mi mindenen kell még dolgoznunk.

JF: Ezt a hangversenyt több zeneművészeti szakközépiskolában is elő fogják adni. Fontosnak tartja, hogy ezáltal szorosabb kapcsolat jöhessen létre a középfokon és a felsőfokú oktatásban tanuló zenészek közt? 

ÁM: Egy ilyen alkalom mindenkinek előnyös. Nekünk szereplési lehetőség, a konzisok számára pedig ismerkedés a magasabb szintű technikai kihívásokkal, ami által kaphatnak egy képet, hogy mi vár majd rájuk az egyetemen. Fontos a szakmai párbeszéd, eszmecsere és a nyitottság, a vélemények ütköztetése bizonyos kérdésekben, mindez szemléletformáló és közösségépítő erővel bír.

JF: A szakközépiskolások nyilvánvalóan érintettek azokban a kérdésekben, amiket egy ilyen etűdsorozat felvet. Érdekelne azonban, hogy milyen szempontból lehetnek élvezhetők ezek a darabok a hallgatóság számára? 

ÁM: Ezek zeneileg is mívesen megkomponált karakterdarabok. Vannak köztük kiszámíthatóbbak, vannak izgalmasabb, és zeneileg kifinomultabb művek; ezeket pedig dinamikailag és artikulációsan is meg kell formálni. Ez bizonyos értelemben hasonlítható egy koncertmesteri szólóhoz, amely annak ellenére, hogy csak pár ütem, nagyon kényes feladat. Éppen ezért találtam ki, hogy a növendékek adjanak címet az etűdöknek. Ilyen jellegű feladattal valószínűleg nem nagyon találkoztak korábban a zeneakadémisták – én pedig azt látom, hogy van igény a hallgatók részéről, hogy újfajta oktatási módszereket is alkalmazzunk. Az egész projekttel az volt a célom, hogy a diákok minél többet állhassanak a színpadon és sikerélményük legyen.

JF: Tanárként mi a tapasztalata, izgalmasabbá, színesebbé tudja tenni a műről való gondolkodást akár az előadó, akár a hallgatóság számára, ha a növendék valamilyen fogalmi asszociációt társít hozzá?

ÁM: Mindenképpen inspiráló, ha egy oldott hangulatú, személyes kapcsolat alakul ki a játszani való és a muzsikus között. Az egyéni hangnak, mondanivalónak a felvállalása sokkal egyszerűbb egy előadási darab esetében, de pontosan az imént említett miniatűr-jelleg miatt az etűdöknél egy nehezített pályáról beszélhetünk, ahol rendkívül precízen ,,rajta kell lenni” a feladatmegoldáson. Annak köszönhetően, hogy ezzel a műsorral három fellépésünk is lesz, a növendékeknek van lehetőségük a fejlődésre. Ez a terhelés az idegrendszert is edzi. Kiegészítő próbatételként a diákjaim minden héten videófelvételt is küldenek nekem a játékukról, amely szintén erősíti annak a pódiumkész jelenlétnek a felvállalását, amely az előadóművésznek készülő hangszeresek számára elengedhetetlen. Mindennek nagyon fontos része az a tudatos önfejlesztés, amely során a komfortzónánkból kilépve adott esetben kudarcokat, nehézségeket élünk át, de megtanulunk ezeken felülkerekedni, és tovább dolgozunk a közös sikerélményért.

JF: Ez a hangverseny lényegében zenepedagógiai és előadói kérdéseket elegyít. Ön személy szerint miként tudja egyeztetni a saját életében ezt a két aspektust? 

ÁM: Azt is mondhatnám, hogy a kettő segíti egymást; a saját együttesembe, az Ábrahám Consortba is mindig hívok tanítványokat. Nekem is jót tesz, ha látom őket közelről ilyen helyzetekben, és ők is sokat tudnak ebből profitálni. Legutóbb a Solti terem színpadán volt lehetőségünk teltház előtt Bach, Händel és Vivaldi műveiből játszani egy koncertet, ez pedig óriási élményt jelentett nekik. Én általában annyira felszabadulok a színpadon, hogy sokszor teljesen váratlan ötleteim támadnak játék közben, számukra pedig izgalmas kihívás, hogy kellő ügyességgel és intelligenciával belerázódjanak ezekbe a spontán szituációkba. Akárcsak a tanáraim, én is arra  törekszem, hogy az életre neveljem a növendékeimet. Fontosnak tartom, hogy az órákon  jusson idő az apró részletekre is,  de nem szeretek a tanításban pusztán a heti két főtárgyóránál megállni, kevésnek tartom. A színpadon valami mindig másképp történik, mint ahogy azt előre elterveztük, erre a rugalmasságra, spontaneitásra pedig csak tapasztalati úton lehet felkészülni.

JF: Számíthatunk a közeljövőben hasonló kezdeményezésekre?

ÁM: Nagyon sok kreatív ötletem van, jó lenne, ha létrejöhetnének az egész tanszéken átívelő közös projektek. Tervezhetnénk például Bach szólóhegedűre írt szonátáiból és partitáiból valami hasonlót, ehhez persze szükség van egy közös koncepcióra és rengeteg szervezésre. Nagyon örülnék, ha a hegedű tanszak tanárainak és diákjainak az összefogásából megvalósulhatna egy széleskörű projekt a jövőben.

 

A cikk a Papageno oldalán, a Figaro blogban is megjelent.