Túl a kéthetes, világsztárokat felsorakoztató és szokatlanul nagy tömeget a koncerttermekbe csábító Kurtág 100 fesztiválon, a zeneakadémiai díszdoktori cím és a harmadik Kossuth-díj átadása után nagyon nehéz olyat említeni Kurtág Györgyről, amit nem írtak le az elmúlt pár hónapban, és pláne az elmúlt évszázadban. Én azonban most mégis erre vállalkozom.
Egyfelől azt gondolom, hogy a komponista személye és életműve olyan színes, hogy végtelen mennyiségű cikk sem tudna mindenre rámutatni. Másrészt olyan fiatal zeneszerzőként, akinek már születésekor is Kurtág kétségtelenül egy kiemelkedő zenetörténeti nagyság volt, olyan hangot tudok közvetíteni (a legifjabb zeneszerzőkét), ami talán még a mindenre kiterjedő születésnapi fesztiválon is háttérbe szorult.
Először is hadd kezdjem egy kicsit talán különös gondolattal: Kurtág György zeneszerzői megítéléséhez valószínűleg hosszú élete legalább annyira hozzájárul, mint tehetsége. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy a művei érdekesebbé váltak volna a kilencvenedik, századik, stb. születésnapi ünnepségek során tapasztalt ,,felhajtástól”. Nem; Kurtág művei csak így tudtak megszületni abban a formájukban, ahogy ismerjük őket. Eszem ágában sincs nagy zeneszerzőket összehasonlítgatni, de ha gondoljunk bele, hogy Mozart mindössze harmincöt év alatt alkotta meg örökérvényű életművét. Ha hozzátesszük ehhez, hogy Kurtág György 1961-ben volt harmincöt éves, akkor már talán érthetőbb is, hogy mire gondolok: van, akinek pár évtized elég egy minden értelemben óriási életmű megalkotására, de Kurtág György nem ilyen szerző. És pont ettől lett, ettől válik ez az életmű félreismerhetetlenül kurtágivá. A várakozás és a türelem jelentik Kurtág művészetének alapköveit. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy pont egy ilyen alkotó érte meg ezt a matuzsálemi kort ezáltal kiteljesedhetett ez az életmű.
Kivételes lehetőség, hogy megismerhetjük ezt a munkásságot, de a feladatunk bizonyos értelemben még csak itt kezdődik. Kurtág zenéjét befogadni ugyanis laikusnak és zenésznek egyaránt nehéz feladat: ebbe a világba a belépés nem garantált senkinek. Én mégis arra buzdítok mindenkit – rendszeres koncertlátogatót éppúgy, mint Kurtágról csak az ünnepségsorozat miatt tudomást szerzőket –, hogy tegyen egy próbát, mert aki bejut, az sokkal gazdagabb is lesz. Utólag pedig nem is tűnik olyan nagy kihívásnak, mert kiderül, hogy csak a figyelmünk összpontosítására, kíváncsiságra van szükség.
Tapasztalatból beszélek; régebben ha el is ismertem, hogy ,,igen, igen, Kurtág egy nagy zeneszerző”, soha nem gondoltam volna, hogy valaha nemcsak, hogy átszellemülten fogok egy teljesen Kurtág-művekből álló, több órás koncertprogramot végighallgatni, hanem még a legkedvesebb műveim sorába is be fog kerülni egy-egy kompozíció. A fordulópont nálam akkor érkezett el, amikor egyszer előítéletmentesen, abszolút a zenére koncentrálva hallgattam meg a zeneszerző Officium breve című vonósnégyesét – ez az egyik olyan Kurtág-mű, ami a kedvenceim közé került, szinte azonnal. Előtte nem tudtam volna elképzelni, hogy egy avantgárd darab – igaz persze, Kurtág nem tartja magát ,,modern” szerzőnek – ilyen sokféle gondolatot, érzelmet tud kiváltani, ráadásul ilyen szűk keretek között. Ráadásul az Officium sem fukarkodik a szokatlan, vagy elsőre nehezen felfogható hangzásokkal. De míg más szerzőknél ez a ,,nehezen felfoghatóság” inkább frusztrációt váltott ki bennem (akkoriban), addig Kurtágnál ennek is azonnal éreztem a dramaturgiai jelentőségét a darab ívében.
Ahol Kurtág zenéjében komplex, zavaros, kavargó anyagok vannak, ott azoknak kell lenniük; semmi nem lehet véletlen. És a komponista nagyon bátran használ akár egészen egyszerű anyagokat (népdal-szerű fordulatokat, egyszerű hármashangzatokat) a komplexitás kiegyensúlyozására: őt nem tudták befolyásolni se a hazai, se a külföldi avantgardista kollégák véleményei, a múlandó korszakok divatjai azzal kapcsolatban, hogy mit szabad aktuálisan írni. Kurtág azt kereste, és keresi még ebben a tiszteletreméltó életkorban is (jó példa rá az ünnepségek során bemutatott új kamaraoperája), hogy mit diktálnak a Zene örök törvényei.
Hiszek benne tehát, hogy Kurtág György zenéje legalább annyira mindenkié, mint senkié. Mindenki megértheti, ha a legnagyobb akadállyal, a saját előítéleteivel megküzd – ez persze sohasem könnyű, de mindig megéri. De nem mindenkinek íródott, nem valakiknek íródott (nem valamiféle kulturális fogyasztási cikk), hanem mert így kellett történnie, hogy a szellem rejtélyes útjai Kurtág kezén keresztül egy lehetséges őszinte kifejezési módra találtak. És szerintem ez a tömegcikkek és az entertainment korában még nagyobb csoda, mint a világtörténelemben bármikor ez idáig.
Éljen soká Kurtág György, az őszinte, önzetlen türelem költője!
Bedő Bátor Mátyás
