Lázár Dániel 2015-ben nyert felvételt a Zeneakadémiára, alkalmazott zeneszerzés szakra. Kiemelkedően szerepelt többek között a Beethoven Budán és a Für Anima zeneszerzőversenyen, legutóbb pedig a Müpa zeneműpályázatán került a díjazottak közé. Vallja, hogy az ilyesféle megmérettetéseken való részvétel mellett elengedhetetlen a szerzői estek szervezése és a nagyközönség megszólítása. Beszélgettünk hatásokról és célokról, saját kompozíciókról és műismertetésről, hangról és csendről.

Németh Kira: Mi volt a legfőbb célod az elmúlt években, mely szerzők munkássága ösztönzött leginkább?

Lázár Dániel: Amikor elindultam a zeneszerzői pályán, elsősorban az inspirált, hogy bekerüljek a Zeneakadémiára, és másoktól tanulhassak. Miután ez sikerült, nagy hangsúlyt fektettem a saját zenei világom, illetve az őszinte zeneszerzői hangom megtalálására – utóbbit tanáraim is rendszeresen hangsúlyozták. Mindig is érdekelt a hangrendszer-kiépítés és a rendszeralkotás, így kerültem szoros kapcsolatba Messiaen munkásságával; ez a mai napig meghatározó a darabjaimban. Mostanában pedig David Lang és Thomas Adès keltette fel az érdeklődésemet, az ő tevékenységüket folyamatosan nyomon követem. Egyébként mindenfélére nyitott vagyok: az amerikai szerzők, az északi kompozíciók és az izlandi zene egyaránt rendkívül izgalmas számomra. Nem mindegy, hogy éppen milyen zenéket hallgat az ember, mert alkotás közben a zenei memóriájából építkezik. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a legjobb zeneszerzésóra maga a zenehallgatás. Minél több zeneszerzőt, irányvonalat meg kell ismerni, én is ezt teszem.

NK: Vannak olyan zenehallgatási élményeid, amelyek kifejezetten nagy hatást gyakoroltak rád?

LD: A legnagyobb hatás egészen váratlanul ért, akkor, amikor először hallottam élőben Wagnert. Kíváncsian mentem el az Operaház Walkür-előadására, de ilyen élményre egyáltalán nem számítottam, napokkal később is csak arra tudtam gondolni, amit ott átéltem. Nem feltétlenül szemléletmódbeli változást eredményezett, inkább azt segített felismerni, hogy milyen hatást szeretnék kiváltani a hallgatókból. Ez az impulzus egészen Bayreuthig vitt, ahol két évvel ezelőtt láthattam a Trisztánt. Kiemelném még G. F. Haas In vain című darabját. Ugyan a szerző spektralista megközelítése távol áll tőlem, mégis közel vitt hozzá a 2019-es magyarországi előadás, a mű bizonyos elemei nagyon megtetszettek. Az új technikai eszközök megismerése mindig inspirál, próbálom leszűrni, hogy mit tudok belőlük felhasználni, hogyan tudom őket integrálni a zenei világomba. Ezekhez hasonló koncertélmények ritkán következnek be, de nélkülözhetetlenek.

NK: Tapasztalatod szerint hogyan viszonyul a nagyközönség a kortárs koncertekhez?

LD: Úgy gondolom, az emberek alapvetően érdeklődőek, nyitottak az újra. Fontos, hogy a hallgató ismerje a 20. század előtti repertoárt, hiszen a mai zene is abból építkezik, ugyanakkor míg a dúr-moll tonalitás az ösztöneinkben van, addig az új hangzásideállal nem találkozunk eleget, idegennek érezzük – ezért szükséges, hogy a koncertprogramokban helyet kapjanak a modern darabok is. Minden hangversenyen el kellene hangzania egy darabnak élő szerzőtől vagy legalább az elmúlt ötven évből. Természetesen van olyan laikus közönség is, amely kellően jártas a zeneirodalomban, emiatt pedig radikális újdonságra vágyik, de ez azért szűkebb körre jellemző. Én olyan utakat keresek, amelyekkel szélesebb réteget szólíthatok meg. Szeretem, ha a hallgató úgy érzi, valami ismerős dologgal áll szemben, csak más megközelítésben. Azt szeretném elérni, hogy a közönség pozitív élményt szerezzen.

NK: Januárban indult el a Szimpla Classic, amelynek elsődleges célja éppen a kortárs zene iránti érdeklődés felkeltése. Mesélnél erről a koncertsorozatról?

LD: A Szimpla Classic a helyszínről, egy romkocsmáról kapta a nevét, ahol kollégáimmal, Dobri Dániellel, Gulyás Gergellyel, Józsa Tamással és Németh Zoltánnal rendszeresen szervezünk koncerteket. Az első néhány alkalommal szándékosan olyan darabokat mutattunk be, amelyek szerkesztésmódja egyszerűbb, hangzásuk letisztultabb, mert ebben a közegben a hallgatók többsége egyáltalán nem jártas a komolyzenében. Mégis meglepően pozitív fogadtatásban részesültünk, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy itt nyoma sincs a hagyományos koncertetikettnek: a műsor elszigetelt helyiségben zajlik, nincs szünet, mindenki akkor jön-megy, amikor csak szeretne, és nem zárkózunk el a közbeszólásoktól sem. Az előadóknak lehetőséget adunk arra, hogy a mi kompozícióink bemutatása mellett a saját repertoárjukból is játsszanak, így jön létre a tökéletes együttműködés. Legutóbb rövid, könnyen érthető műismertetést is tartottunk közben, ezáltal egészen közel kerültünk a közönséghez.

NK: Szerinted mi a sikeres műismertetés kulcsa, mit érdemes elmondani egy-egy új kompozícióról?

LD: Szívesen nyilatkozom a műveimről, de arra törekszem, hogy az se túl szakmai, se túl egyszerű ne legyen. Aki eljön az eseményre, szeretne minél többet megtudni a darabokról. A kottából sok mindent ki lehet olvasni, de az információ egy részét csak a szerző tudja elmondani, így voltaképpen kötelességünk átadni azt. Az értelmezés rendkívül szubjektív dolog, ezért örök dilemma, hogy a koncerten belüli műismertetés az elhangzás előtt vagy után kapjon helyet. Ugyanis ha a darab előtt beszélünk, akkor befolyásoljuk a befogadás élményét, ha pedig utána, az magyarázat érzetét kelti. A legjobb megoldás talán az, ha a középpontban nem a tartalom ismertetése, hanem a keletkezési háttér, az alkotási folyamat és az általános zenei jellemzés áll. Egyébként sincs mögöttes tartalom minden darabban: én kimondottan szeretek olyan kompozíciókat írni, amikbe több mindent bele lehet gondolni, a legutóbbi műveim mind ilyen típusúak.

NK: Lux Aeterna elnevezésű kompozíciód éppen ilyen elven alapul, ráadásul a Szimpla Classic népszerűsítésében is központi szerepet kapott. Miért erre a műre esett a választásod?

LD: A bizottság ezt a darabomat hallgatta meg a felvételin, így ebből a szempontból nagy mérföldkő, mondhatni szívügy. Sohasem mondtam róla konkrétumokat, azt hiszem, a hangok mindent elmondanak, amit kell. Ki-ki azt társíthat hozzá, amit csak szeretne. Alkotás közben a cselló éneklő, lírai oldalának, sokrétűségének bemutatását tartottam szem előtt, de ami lényegesebb: ekkor próbáltam ki először azt, hogyan tudom egyetlen tényezőre – egy bizonyos érzelmi állapotra – felépíteni a zenei folyamatot. Nem használok különböző karaktereket, nincsenek egymással kontrasztáló anyagok. Amikor elkezdtem zenét szerezni, próbáltam mindent belesűríteni egyetlen darabba, igyekeztem minden elvárásnak és hatásnak megfelelni. Emiatt vált az életem fontos részévé ez a kompozíció, de azóta változott a gondolkodásmódom, más területekre eveztem.

NK: Érdeklődési köröd meglehetősen tág, beletartozik a filmzeneszerzés is. Milyen tapasztalataid vannak ezen a téren?

LD: A filmzene világa a kezdetektől fogva elvarázsolt, mindig is arra figyeltem filmnézés közben, hogy mi szól a háttérben. Így találtam rá az alkalmazott zeneszerzés szakra is. Az első filmzeneszerzéssel kapcsolatos élményem nagyon különleges, ugyanis részt vettem a 48 órás filmprojektben, ekkor készült az Estella. Nagy vállalkozásnak bizonyult, főleg azért, mert élőzenét is igénybe vettem, amit egyetlen óra alatt kellett felvenni egy házi stúdióban. Később a Breathe together című rövidfilmhez komponáltam zenét, Szatmári Andrea rendező irányítása alatt, tavaly pedig reklámkészítésben is közreműködhettem. Egyébként nyitott vagyok mindenre, bármit szívesen vállalok, amire lehetőségem adódik. Úgy gondolom, a koncertre való alkotás és az alkalmazott zeneszerzés egyenrangú, egyik sem múlja felül a másikat. A komponista léttel mindkettő együtt jár. Az pedig mindig jó, ha van több út, amit meg lehet ismerni.

NK: Zongoristaként kezdted a zenei tanulmányaidat, de egy zeneszerzőnek sokszor a legkülönfélébb hangszerekre kell írnia. Mi a komponálási metódusod e tekintetben?

LD: Nemcsak azt szeretném elérni, hogy a közönség pozitív élményt szerezzen, hanem azt is, hogy az előadó szeresse játszani a darabomat. Éppen ezért fontos szempont számomra a hangszerelés: milyen lehetőségei vannak az adott hangszernek, milyen körülmények között lehet belőle kihozni a maximumot. Mesterszakon Tornyai Péterhez kerültem, aki rendkívül hasznos tanácsokat adott gyakorlati téren, a notációra vonatkozóan, és az előadók szintén sokat segítettek a legmegfelelőbb hangszertechnikai megoldások megtalálásában. A zongorát igyekszem kivonni az alkotásból, mert könnyen csapdába ejthet: attól, hogy valami zongorán működik, vonós vagy fúvós hangszeren teljesen másképpen szólaltatható meg. Ha az alkotási folyamat egyik része a zenehallgatás, akkor ez a gyakorlati tapasztalat a másik.

NK: Látsz hasonló törekvéseket, esetleg valamiféle általános tendenciát a generációd tevékenységében?

LD: Ez változó: van, aki minden egyes darab megalkotásánál valami új létrehozására törekszik, mások egy bizonyos korszakból merítenek inspirációt. Közös nevezők mindig vannak, de a tanultakat mindenki magában formálja tovább, azt a korszakot pedig, amelyben élünk, csak később tudjuk majd pontosan meghatározni. Én egyébként azt érzem, hogy jelenleg a hangszín kérdése dominál, illetve mutatkozik egyfajta tendencia a különböző zenei stílusok megismerésére, az azokból való merítésre. Erre a színes világra az emberek sokkal fogékonyabbak, és rám is nagy hatást gyakorolt: ugyan a háttérben még ott van Messiaen zenei világa, de egyre inkább teret enged az egyéni hangomnak. Az biztos, hogy a kollégáim nagyon inspirálóan tudnak hatni, leginkább a gondolkodásmód és a problémamegoldás területén. Mindig pozitív élmény, ha hallhatjuk egymás darabjait, ha van lehetőség a párbeszédre.

NK: Ősszel rendezték meg a Für Anima zeneszerzésverseny döntőjét, ami remek alkalmat jelentett ilyesféle párbeszédre. Mi fogott meg a pályázati kiírásban, mi ösztönzött a részvételre?

LD: A versenyre olyan pályaműveket vártak, amelyek az Anima Musicae Kamarazenekar nevével összhangban a zenei lelket jelenítik meg. Szerencsések az ehhez hasonló megkötések, hiszen egy ilyen tág fogalomnak ezerféle értelmezési lehetősége adódik, így egymástól teljesen különböző megoldások jönnek létre. Régóta foglalkoztatott egy olyan szellemiségű kompozíció megírása, amely a szélesebb körű befogadás felé nyit. Megpróbáltam mindent beleadni, majd mint szülő a gyermekét, útjára engedtem. Ilyenkor persze bizakodva vár az ember, hátha bejut a döntőbe, azért, hogy műve elhangozhasson. Számomra mindig ez a legfontosabb szempont. Kissé fájó pont a zárt ajtók mögött megtartott döntő, mert olyan művet írtam, aminek esetében nagyon fontos az élő tapasztalat. Ott, abban a pillanatban, abban a környezetben szerettem volna intenzív hatást kiváltani.

NK: Döntős alkotásod címe Intimate imitations. Mi rejtőzik az elnevezés mögött, mire utal e két szó?

LD: Címet választani sohasem egyszerű, mert egyrészt felvállalás, másrészt nagy felelősség. Ez esetben is fontos volt számomra, hogy mindenkinek mást jelenthessen a darab, ezért a cím inkább a zenei anyag jellegéről árulkodik, segít a hallgatóban „felgyújtani a fényt”. Az intimitás elsősorban valamiféle „belső lélek” megjelenésére utal, a hangok közötti bensőséges viszonyt jelzi: finom hangzásvilág az építkezés alapja, ami fokozatosan kiteljesedik a folyamat során. Az imitáció nem zeneszerzéstechnikai eszközre, nem is archaizálásra, hanem a struktúra építkezésére reflektál. Voltaképpen minden beletartozhat: a motívumok folytonos átalakulása, a hangszínekkel való játék, a zene és a csend közötti viszony egyaránt. A mű egyébként olyan elveken alapul, amiket korábban is elsődlegesnek tartottam, tehát a sajátos, moll tonalitáshoz közelítő hangrendszer, a hangszínjáték és a hangszerelés mind lényegi eleme. A vonószenekarnak van egyfajta homogenitása, de azért a különbségeket remekül ki lehet használni, színessé lehet varázsolni. A tudatos formaalkotást sem hagytam figyelmen kívül: az általam kedvelt háromtagú formát alkalmaztam, de úgy, hogy a visszatérés észrevétlenül történjen meg. A visszatérésben szerintem mindig felfedezhető valamilyen trükk, ugyanis ha pontosan ismétlődik egy adott anyag, a következményei akkor is elkerülhetetlenek. A másik alapvető vonás, ami már évek óta a szenvedélyem, az a zene és a csend váltakozása. Hogy meddig tart a csend, milyen a kicsengés, hogyan illeszkedik a folyamatba – ezt már a darab kezdete is magában hordozza.

NK: Miért vált ennyire jelentőssé számodra a csend?

LD: Zenehallgatás közben figyeltem fel rá, David Lang például nagyon intenzíven használja a műveiben. Leginkább az a különleges, nem várt hatás fogott meg, amit ki tud váltani, illetve a benne rejlő sajátos formaalkotási lehetőség. Hihetetlen, hogy milyen szerves részévé válhat a zenei folyamatnak. Közelebb enged a megismerendő alkotáshoz, és időt hagy a hallottak átgondolására, befogadására. Egyeseknek akár meditatív állapotot is sugalmazhat, segíthet elmélyülni a hangzásvilágban. Az biztos, hogy kiválóan lehet belőle építkezni, a struktúra szerves elemévé tehető. A darab kezdete lényeges a befogadás szempontjából: ha a megszólalást csend követi, ha hang és szünet folyton váltakozik, az egészen más dimenziókat nyithat meg a hallgató előtt.