Újabb magyarországi bemutatónak lehetett részese a Zeneakadémia virtuális koncerttermének közönsége. Flor Peeters második, d-moll orgonaversenyét ugyanis korábban még egyetlen orgonaművész sem tűzte műsorára. A jól megválasztott koncertműsor azonban más meglepetést is tartogatott a hallgatók számára.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egykori növendéke, Tóka Ágoston nyitotta szólójával a november 15-i hangversenyt. Louis Vierne IV. orgonaszimfóniájának második tétele hangzott el, amely ugyanolyan határozottan képviseli a zeneszerző stílusát, mint a sokkal ismertebb I. orgonaszimfónia. Az átélt, mégis kimondottan alapos interpretációt követően csatlakozott a zenekar a programhoz: a belga orgonista-zeneszerző, Flor Peeters Antwerpen 1944-es felszabadítására írt orgonaversenyét hallhatta a közönség. Számomra már az első tétel is az újdonság és a kellemes meglepetés kettős élményével hatott, a szólista differenciált billentéstechnikáját ugyanis remekül kiegészítette az erős és hiteles – francia ízlés szerinti – regiszterhasználat. Tóka Ágoston Bach orgonaműveinek kiváló előadójaként ismert, a mostani koncert alkalmával azonban újabb oldalát ismerhettem meg, hiszen bebizonyította, hogy a César Franck munkásságával kezdődő francia szimfonikus orgonahagyományban is kimondottan jártas.

A mű harmóniavilága hagyományos, mégis modern hatású. A színgazdag hangszerelés és a regisztráció kiemelte a szonátaformájú nyitótételben rejlő ellentéteket, különösen a főtéma és a lírai melléktéma között. A grandiózus lassú bevezető után a főtéma először ellenpontozó szerkesztésben jelenik meg. A kompozíció második tétele a maga szelídségével, dalszerűségével és visszatérő háromtagú formájával némi megnyugvást ad a nyitótétel energikusságával szemben, ráadásul az orgonát itt többnyire kísérő szerepben hallhatjuk. A zárótételt Cadenza vezeti be, amely Bach orgonaműveire emlékeztető pedálszólóval indul, majd a tétel össze fontos témáját felvonultatja, így a belépő hangszerek által játszott dallamok már ismerősen csengenek. Vélhetően a rondóformából és annak sajátos tempóváltásaiból ered az, hogy a zenei folyamat ugyan érdekfeszítő, mégis kissé szögletes, könnyen kiismerhető. A hiperdúr hangzatra épülő rondótéma mindig az eredeti tempóban tér vissza, ugyanakkor harmóniavilága és hangszerelése rendkívül változatos. Flor Peeters először „A” tonalitással, majd kromatikus futamokkal, hangszercsoportok felelgetésével és kvintakkordokkal készíti elő a csúcspontot. Maga a záróakkord, a „D” alapú hiperdúr hangzat pedig többszörös dinamikai hullámzással érkezik meg a zenei folyamat végén.

Az orgonista felkészültségéhez jól alkalmazkodott a karmester, Hámori Máté: nem vezényelte túl a darabot, sőt a dirigens és a szólista a szó nemes értelmében versengett, vagyis egyik fél sem nyomta el a másik előadói egyéniségét. A zenekarral kapcsolatban azonban meg kell említenem, hogy nem mindig követte precízen az orgonistát, ami leginkább a fináléban vált érzékelhetővé. Nem a tempó vagy a dinamika megválasztása jelentett problémát, hanem a frazeálás, a dallamívek formálása. Ez leginkább a rézfúvóskar esetében tűnt fel számomra.

A hazai bemutatót követően egy beethoveni örökzöld következett, az V. szimfónia. A zenészek többsége – talán a historikus előadói gyakorlatból eredő módon – állva játszott, és ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy némi nyugtalanság járta át az együttest. Persze a sors „kopogtatását” amúgy sem fogadná senki szívesen a saját ajtaján. A jellegzetes főtéma így túl zaklatottá, összekapottá vált, a hangszín pedig ércesnek hatott. Ugyanakkor a lassú tétel már kedvesen, a scherzo pedig kellően sejtelmesen szólalt meg, előbbiben érvényre jutottak a témák karakterbeli eltérései, utóbbiban pedig a szerző által előírt tempóingadozások. A szimfónia fináléja a koncert méltó zárásaként szólalt meg, amelyben a sietős tempót már a karakterből következő felszabadultság számlájára lehetett írni.

Ezen az estén egy kiváló orgonistát, valamint egy vezéregyéniséggel bíró karmestert és zenekarát hallhattuk, akik élettel töltötték meg az üres koncerttermet. A koncertprogram összetettsége, drámaisága pedig kiemelte az orgona szerepét, még annak ellenére is, hogy az utolsó darab nélküle szólalt meg.

Hegedüs Roland