Zene helyett hangzavar címmel jelent meg kritika a Pravda 1936. január 28-i számában. A névtelenség álarcát büszkén viselő szerző többek között a következő kifogással élt: „Ez olyan zene, amely szándékosan »ki van forgatva«, úgy, hogy semmi se emlékeztessen klasszikus operazenére, ne legyen benne semmi közös szimfonikus hangzással, egyszerű, közérthető zenei nyelvvel.” A cikk írója tulajdonképpen a mű általa természet- és emberellenesnek, formalistának tartott jegyeit kéri számon a zeneszerzőn, és egyúttal felhívja a figyelmet a szovjet ízlés adta elvárásokra.

Bármit is értett a pártlap kritikusa szovjet ízlés alatt, annyi bizonyos: Dmitrij Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operáját rendkívüli sikeressége és népszerűsége révén kevesebb mint két év alatt csaknem kétszáz alkalommal állították színpadra. Később azonban betiltották, és a formalizmussal vádolt szerző – bár nem zárták börtönbe vagy gyilkolták meg, mint egyes barátait – kegyvesztetté vált; művét csak az 1961-es átdolgozást követően játszották újra. Vajon milyen okból bizonyult a darab elfogadhatatlannak a szovjet diktatúra számára?

Sosztakovics az első, Az orr című, Gogol novellája nyomán készült operájának sikerét követően, 1930-ban kezdett dolgozni a következő nagyszabású színpadi alkotásán. Eredetileg egy, az orosz nők helyzetén alapuló trilógia megkomponálását tervezte, amelynek első állomását Nyikolaj Leszkov kisregényének színpadi átdolgozása jelentette. Mcenszk járás Lady Macbethje azért is lehetett megfelelő választás a korabeli társadalmi problémák illusztrálására, mert témája nagyon is egybecsengett a világháborúk között uralkodó hangulattal. Ne feledjük, hogy Alban Berg Wozzeckjének 1927-es leningrádi bemutatója nagy visszhangot keltett a zenei életben – a két mű dramaturgiai megoldásainak hasonlósága talán nem véletlen.

A történet Lady Macbethjének, Katyerina Izmajlovának sivár, unalommal teli napjait a szerelem és a szenvedély iránti sóvárgás percei töltik ki. Apósa gőgös, nehéz természete és gyermeknemzésre képtelen, önfejű férje háta mögött egy Szergej nevű munkás nyújt számára pillanatnyi örömöt, menekvést. Kettejük titkos viszonyát az orosz realizmusra jellemző gyilkosságok teszik teljessé. Az após (Borisz), később a férj (Zinovij) életének kioltása a pár szerelmének zálogaként értelmezhető. „A halott nem bánt, csak az élő” – súgja Szergej Katyerinának az esküvőjük napja előtt. A nőt joggal gyötrik kételyek. A szerencse nem áll melléjük, a részeg muzsik ugyanis rátalál a borospincében Zinovij bomlásnak indult holttestére, így lakodalmukat félbeszakítják a rendőrök. A bűnös románc következő állomása Szibéria: a pár kényszermunkatábor foglyává válik. Szergej, miután Katyerina személye többé már nem egyezik a vagyonos nőről alkotott, perverzióval párosuló elképzeléseivel, egy Szonyetka nevű lánynak kezd udvarolni. A feleség tomboló haragja és dühe a zárójelenetben csúcsosodik ki: egy hídról a jeges folyóba löki a lányt, majd ő maga is a vízbe ugrik.

Noha Sosztakovics kevés változtatással adaptálta Leszkov történetét, a zenei-drámai megvalósítás a hallgatóság szereplőkről alkotott véleményét hatalmas mértékben befolyásolja. Leszkov gyilkos szándékokkal teli őrültként ábrázolja Katyerinát, míg a zeneszerző az asszony környezetével szemben mély ellenérzést, iránta pedig rokonszenvet kelt. A dramaturgia és a jellemábrázolás a néző szemszögéből is elfogadható cselekedetként jeleníti meg a hidegvérrel elkövetett gyilkosságokat. A történet végén Katyerina az, akivel együttérzünk. Ő az igazi áldozat. Sajnálatunkat fokozhatja Sosztakovics egyik változtatása is: az irodalmi alkotásban szereplő gyermekgyilkosságot nem emelte át az operájába, az ugyanis feltehetőleg hátrányosan érintette volna a karakterábrázolás morális aspektusát.

A Pravda-cikk szerzője mindebben az általa már-már vallásos áhítattal taglalt realizmus keretei között született Leszkov-mű megcsúfítását látta. Ennél azonban jelentősen többet írt a zene harsány, zavaros mivoltáról. De mi lakozik a harsány, csattogó, zörgő jelleg mögött? Elsőre talán meglepőnek tűnik, hogy Sosztakovics meglehetősen konzervatív elvet követett. Kompozíciós stratégiáját az orosz elődök (többek között Rimszkij-Korszakov) által hátrahagyott örökség és a klasszikus formaképzés ötvözése jellemzi; polifon szerkesztésű szakaszaiban barokkzenei inspiráció rejlik. Tagadja azt a romantikát, amelynek lényegét a grandiózus gesztusok mellett a tömött akkordok kavalkádja jelenti. A hangszerelés letisztultsága a zene színpadi történéseket illusztráló funkcióját domborítja ki. Mégis többről van szó, mint egyszerű alátámasztásról: a kíséret gyakran ellentmond annak, ami a szereplők megnyilatkozásaiból kiderül. Az iróniával és paródiával átszőtt zenei anyag tehát a jelenlévők érzelmeinek, gondolatainak, indítékainak és rejtett szándékainak egy, a színpadon nem mutatkozó aspektusát is közvetíti. A zeneszerző által alkalmazott hangszerszimbolika szintén kulcs a darab értelmezéséhez: Katyerinához az oboa és a klarinét, Szergejhez a cselló, Boriszhoz a kontrafagott, Zinovijhoz pedig a fuvola kapcsolódik.

Sosztakovics a művet tragiko-szatirikus zenedrámának nevezte, utalva ezzel arra a kettősségre, amely a szereplők megformálásában nyilvánul meg: tragédia Katyerina szemszögéből, de szatíra a főszereplő környezetének ábrázolása szempontjából. Talán éppen ezen ábrázolásmódok gyakori váltogatása nehezítette meg az opera befogadását a sokat idézett ítész számára. Az ugyanakkor nyilvánvaló – szövege is világossá teszi –, hogy ítéletét jelentős mértékben politikai szándék vezérelte. Mindennek ellenére elmondható: a számos alkalommal előadásra tűzött Kisvárosi Lady Macbeth témájára rezonált a korabeli közönség. Jóllehet a sztálini diktatúra zeneéletet szabályozó rendeletei miatt hosszú ideig nem szerepelhetett az operaházak programjában, a darab a két világháború közötti szovjet-orosz kultúra reprezentatív alkotásának tekinthető.

Varga László Dávid