Jámbor olvasó!

Vajon honnan ered az, hogy Mahler, ez a különc karmester és komponista, ez a cseh földön született német úriember, aki zsidóból lett katolikus, s aki rém szigorú időbeosztásáról volt ismeretes, legteljesebb örömét a természetben lelte, s a természet lágy ölén töltött órák szemlélődő semmittevésében? Talán ezért nyilvánul meg műveiben oly erőteljesen a hétköznapiság, a világ közelsége, annak megsemmisítő katarzisaival, szívettépő fájdalmaival, meg a köztük lévő összes árnyalattal együtt? Hát nem magyarázza-e meg mindez, miért botránkoztak meg művein egyszer, s borultak lábai elé másszor?

Vessünk egy pillantást ama műremek száraz adataira, melyről ezúttal írok. Az 1. (D-dúr) szimfónia javarészt 1887–1888 között készült; eredetileg öttételes „szimfóniai költemény” volt, s a Titán címet viselte. Mahler el is mesélte a hangok mögött rejtőző programot, persze inkább nagy vonalakban, semmint túlontúl akkurátusan. Később azonban úgy döntött, sem a programra, sem a Blumine-tételre nincs szüksége, így alakult ki a végleges műalak. Most pedig következzék végre a zene.

Az alkotás az „A” hang végnélküli magányosságával indul. Ebből nő ki fokozatosan a fúvóskar egyenletes ritmusú, szomorkás dallama, majd az arra válaszoló, derűt árasztó vonós téma, mely nem mellesleg a szerző egyik korábbi Liedjéből származik. (Emeljük ki, hogy Mahler e darab komponálása során több ízben is merített saját, Egy vándorlegény dalai nevű ciklusából.) A zene megy tovább, s egyszeriben elénk tárul Meseország színe-java: királyfik és -leányok, ünneplő sokaság, habos sütemény. De Mahler csakhamar felébreszt minket jóleső álmunkból, s kiderül, hogy mindez illúzió volt csupán. Ábrándjainkon felülkerekedik a valóság nyomora. Ez a hullámzás, akár tetszik, akár nem, végigvonul a tételen.

Ezután a két középtétel következik, egy gyors és egy lassú, ahogy annak lennie kell. Előbbi afféle utcai mulatságra, annak minden bájára és fesztelenségére emlékeztet, különösen akkor, ha kellőképp lendületesen játsszák. A „trió” kiváló kontrasztja a főrésznek, mintha valamiféle lírai tóparti jelenetet ábrázolna. Ezzel szemben a lassútétel a melankólia jegyében telik, legalábbis első benyomásra mindenképp. A főtéma a „Frère Jacques” (magyarul „János bácsi”) kezdetű közkedvelt dallam, ám az elterjedt alakkal ellentétben mollban szólal meg, ráadásul kánonszerűen, bőgőszólóval indulva. Ha pedig mindez nem lenne elég, a polifónia kiteljesedése után sajátosan klezmeres melódia szüremkedik be a tételbe, mely így végső soron nem mássá válik, mint groteszk gyászinduló-paródiává. Nem véletlen, hogy ihletője olyan korabeli szatíra volt, melyen az elhunyt vadászt zenélő állatok kísérik utolsó útjára.

A zárótétel eleje a poklot, annak is a legsötétebb bugyrát festi meg; már-már látjuk magunk előtt, amint kisördögök járnak átkot hozó táncot egy hatalmas üst körül. Kevésbé iszonytató képpel nem igazán írhatnánk le ezt a muzsikát. Az ütőhangszerek és a rézfúvók előtérbe kerülnek, a vonósok heves tremolót játszanak, fortissimón zeng a zenekari tutti, könyörtelen sforzato-gesztusok fokozzák rémültségünket. Eltart ez néhány percig, de a zenei szövet fokozatosan légiessé válik, majd egyszer csak lassú, éteri melódia tör a felszínre – a vonóskar játssza. Hát mi más ez, ha nem a mennyország feloldozó hangja?! Hogyan is értelmezhetnénk a korálszerű szakaszokat, vagy az első tétel dallamainak újbóli felbukkanását, ha nem így, nem ebben az összefüggésben? Az egészben az a legszebb, hogy mindez, beleértve a pokol és a menny szélsőségeit is, abszolút valóságosnak hat. Hiába váltakoznak az ellentétes pólusok frázisai (hasonlóképp, mint a nyitótételben), itt már nem tudunk különbséget tenni illúzió és realitás között. Mahler ekként tapint rá a lényegre: a legnagyobb borzalmak éppúgy az élet részei, mint a legboldogítóbb örömök, s megnyugvást az emberfiának egyedül a megváltó halál adhat. Ezt üzeni remekművének zárásaképpen a mester.

Nos, egészen pontosan ekkora lángelme volt ez a Mahler. Akkora, hogy munkásságának vissza-visszatérő motívuma az élet, halál és feltámadás zenébe öltése. Rendre a lehető legtökéletesebben ábrázolja mind a világ fájdalmát, mind a holtak derűjét. Talán ezért olyanok alkotásai, mint mennyei varázsitalok, melyeknek bűbája még a jéggé dermedt lelkeket is megmelengeti.

Ezzel kívánva meghitt merengést:

Cäcilie von F.