Harmincöt éve, 1987. október 19-én, tragikusan fiatalon hunyt el a klasszikus zene emblematikus alakja, a kivételes brit csellista: Jacqueline du Pré. Egykori férje, a szintén elsőrangú művész, a zongorista-karmester Daniel Barenboim idén november 15-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Novemberi lapszámunkban du Prére emlékezünk, emellett felidézzük kettejük kapcsolatát.

Jacqueline 1945. január 26-án született az angliai Oxfordban, a du Pré család második gyermekeként. Már egészen fiatal korától muzsikaszó vette őt körül, hiszen édesanyja, Iris tehetséges zongorajátékos, komponista és zenetanár volt. A kis Jackie négyévesen, a rádióban hallotta először a cselló hangját, amely teljesen elbűvölte: neki is kell „egy olyan” – jelentette ki édesanyjának, aki csakhamar meg is lepte lányát az áhított hangszerrel.

„Édesanyám hatalmas ösztönzőerő volt. Ő irányította az első lépéseimet, lejátszandó dallamokat írt nekem, és képi leírásokat rajzolt a dalokról. Ezek nagyon szépek voltak, és reggelente mindig a párnám alá dugva találtam őket, így aztán alig vártam, hogy minden nap újra kézbe vehessem a csellót. Édesanyám zeneszerzésre is tanított.”

Így emlékezett vissza du Pré 1969-ben a kezdetekre. Noha Iris indította el őt és nővérét, Hilaryt a zenei pályán, Jackie ötévesen már Londonban tanult Herbert Whalen és Alison Dalrymple irányításával, majd 1955-től William Pleeth osztályában. Utóbbit a későbbiekben egyszerűen csak „Cello Daddy”-ként aposztrofálta, és ekképpen nyilatkozott róla:

„Szeretném hangsúlyozni, mennyi mindent köszönhetek Pleethnek. Hét éven keresztül tanított, átsegített a kamaszkorom egy nehéz és bizonytalan időszakán, és világosan érthető megközelítésével csakugyan izgalmassá tette számomra a zenét. Attól a perctől kezdve, hogy először megláttam, csodáltam a lelkesedését.”

Du Pré rendkívüli képességei igen korán megmutatkoztak. Muzikalitása, kíváncsisága és fogékonysága igazi csodagyermekké tette. Nem kellett azonban „komoly felnőtt” módjára viselkednie – évekkel későbbi interjúiban is kiemelte, hogy tanárai milyen csodálatosan bántak vele és a többi növendékükkel. Ha akart, játszhatott, fára mászhatott; kedve szerint csellózhatott, nem kényszerítették gyakorlásra. Zenei memóriája páratlannak bizonyult, ugyanis villámgyorsan megtanult minden darabot. Számos megmérettetésen vett részt, és sorra halmozta a versenyeken elért sikereket, 1956-ban pedig elnyerte a neves Suggia-díjat. Az ösztöndíjat az ünnepelt portugál csellista, Guilhermina Suggia örökségéből (pontosabban az ő 1717-es Stradivarius hangszerének elárverezési összegéből) alapította a londoni Royal College of Music testülete.

A következő években számos tekintélyes mester útmutatásával fejlődhetett tovább: tizenöt évesen Pablo Casals nyári kurzusán, két évvel később Paul Tortelier-nél, majd huszonegy éves korában Msztyiszlav Rosztropovicsnál folytatott tanulmányokat.

„Tortelier másfajta tanár volt, mint Pleeth. Nagyon analitikus ember, és az első magánóráimon rengeteget tanultam tőle az ujjakról és az ízületekről. Amikor a párizsi Conservatoire-ban jártam hozzá mesterkurzusra, az nem egészen ilyen volt. Ott ült bent közönség, és úgy éreztem, nem nyerek olyan sokat. Rostro olyan, mint egy vulkán, és izgalmas volt vele dolgozni. Azonban minden interpretációm Pleeth alapozásából ered – a másik kettő csupán hozzátette a maga csodálatos személyiségét.”

Jacqueline du Pré élete első szólóestjét 1961-ben adta a londoni Wigmore Hallban, amelyen Händel-, Brahms-, Debussy- és de Falla-szonátákat, valamint egy Bach-szólószvitet adott elő. Szintén ebben az esztendőben kapta meg első Stradivarius csellóját. Rövidesen, 1962-ben sor került ikonikus nagyzenekari debütálására is, mégpedig a Royal Festival Hallban, Edward Elgar op. 85-ös e-moll csellóversenyével – a művel, amely ezután elválaszthatatlanul összeforrt a nevével. A koncert óriási sikert aratott, a kritikusok egyöntetűen pozitívan fogadták az ifjú művésznőt, akinek pályája innentől meredeken ívelt felfelé.

Ezt követően többször is tolmácsolta Elgar concertóját, sőt 1965-ban lemezfelvételt készített belőle a Londoni Szimfonikus Zenekarral, Sir John Barbirolli vezényletével. Szintén ebben az esztendőben, amerikai turnéja és Carnegie Hall-beli bemutatkozása alkalmával tett szert híres „Davidov” hangszerére. De nem csak a szakmai életben boldogult ilyen jól: ez az időszak a szerelmet is elhozta számára. Jacqueline 1966 karácsonyán, egy közös barát (Fou Ts’ong zongoraművész) otthonában találkozott először leendő férjével, Daniel Barenboimmal.

„Kamarazene szólt, és mielőtt beszélgettünk volna egymással, mi is leültünk játszani – egy Brahms-szonátát –, és tökéletesen megértettük egymást zeneileg, majd azután a zenén kívül is.”

Ekképpen elevenítette fel Barenboim megismerkedésük napját. Jóllehet Barenboim 1942-ben Buenos Airesben született, valójában zsidó-orosz származású, így tíz évvel később családjával az újonnan alakult Izrael Államban telepedtek le. Ennek köszönhető a művészpár jeruzsálemi esküvője, és az, hogy házasságkötésük előtt Jacqueline is áttért a zsidó vallásra. A szertartás körülményeit néhány évvel később du Pré idézte fel:

„Nem sokkal a [hatnapos – a szerk.] arab–izraeli háború után, 1967. június 15-én házasodtunk össze a régi és az új Jeruzsálem között. Az egész izraeli látogatás megrázó élmény volt, különösképpen az, hogy olyan embereknek zenéltem, akiknek a férjeik és a fiaik távol a fronton harcoltak. Az ember úgy érezte, hogy valóban szükség van rá, és megtiszteltetés volt valamilyen módon segíteni nekik. Három rendkívüli héten át egy nagy, érzelmi hullámvasúton utaztunk.”

Du Pré és Barenboim a magánéletben és hivatásukban egyaránt megtalálták a közös hangot, mi több, kiegészítették egymást. (Ráadásul életútjuk felettébb hasonlóan kezdődött, hiszen a kis Danny káprázatos tehetségére is korán fény derült, őt is csodagyermeknek tartották, első tanárai pedig zongoraművész szülei voltak.) Kapcsolatuk világhírűvé vált, ami részben a videotechnika fellendülésének köszönhető – számos otthoni, koncerttermen kívüli felvétel őrzi játékos pillanataikat.

„Olyan szerencsések vagyunk, hogy ilyen jól játszunk együtt muzsikusként. Nem mindig jön ki jól egymással a férj és a feleség egyszerre a színpadon és azon kívül.”

Így foglalta össze du Pré a különleges összhangot. Kortársaik, barátaik, kollégáik akarva-akaratlanul párhuzamot vontak közöttük és a 19. század leghíresebb zenész házaspárja, Robert és Clara Schumann között. Ám ahogyan múlt századbéli elődeikét, úgy az ő boldogságukat is sorscsapás árnyékolta be. 1971 táján ugyanis du Pré egyfajta zsibbadásra, ujjérzéketlenségre figyelt fel, amely fokozatosan romlott, és hamarosan mozgáskoordinációs problémák is jelentkeztek nála. Hosszas megfigyelés és kivizsgálás után 1973-ban megszületett a lesújtó diagnózis: sclerosis multiplex.

A gyógyíthatatlan betegség még ebben az évben kettétörte a fiatal művész előadói karrierjét; a legutolsó intő jel az volt, amikor képtelenné vált a csellótok kinyitására. Ugyanakkor tanított, ameddig csak állapota engedte. Tizennégy évig élt együtt betegségével, saját testébe börtönözve, egyre inkább halványulva. Üstökösként érkezett, és idő előtt távozott – negyvenkét éves korában ért véget a földi léte.

„Ő nem csak egy újabb csodálatos csellista, nem csak egy csodálatos zenész, ő tényleg egyedülálló volt. A zenére nem pusztán szakmaként tekintett. A zene életmód, létforma volt számára. […] Soha nem találkoztam hasonló emberrel. A legnagyobb zenei örömet jelentette vele együtt játszani.”

Ezekkel a gondolatokkal summázta Daniel Barenboim 2017-ben néhai hitvese egyedülálló zenei nagyságát.

Komáromi-Nagy Márton

Források:
Alan Blyth, „Jacqueline du Pré interview: »You must have spontaneity and too much study destroys that«”, Gramophone (online). 
Laura Battle, „»Mind-boggling«: Daniel Barenboim on Jacqueline du Pré – and speaking out”, Financial Times (online).
Farah Nayeri, „Remembering Jacqueline du Pré, an Icon of the Cello”, The New York Times (online).