Szeptember 26-án emlékeztünk meg halálának hetvenötödik évfordulójáról, ezért a novemberi Elődeink másképp rovatban Bartók Béláról gyűjtöttem össze néhány történetet. Bár számos visszaemlékezésből tűnhet szótlan, szigorú embernek, sokan pedig ridegnek, humortalannak látták, valójában ennek éppen az ellenkezője volt. Családi levelezésekből, barátok róla szóló írásaiból humora, szerénysége, gondoskodó szeretete és odaadása rajzolódik ki. Rajongott a természetért, a művészetekért, a lustaságot nem ismerte. Mindenre jutott ideje, legyen szó a gyermekeivel való közös tevékenységről, a természetjárásról vagy akár a pihenésről.

 

Ifj. Bartók Béla például így emlékezett vissza édesapjára egy alkalommal:

Családi vagy baráti körben nagyon jó kedvű tudott lenni, szerette a tréfálkozást. Egy úgynevezett ,,varázsboltban” több tréfás tárgyat vett, azokkal örömmel csapta be ismerőseit vagy háztartási alkalmazottainkat. Magánjellegű levelezése tele van humoros leírásokkal, különleges címzésekkel. Örömét lelte a külföldről érkezett levelein olvasható helytelen-hibás címzésekben. Lakásaink összetett hangzójú utcákban voltak, ezeket az idegenek mulatságos módon torzították el. Az ilyen borítékokat külön gyűjteménybe helyezte és vidáman mutogatta.

 

Egy másik történetben apja előrelátó gondoskodásáról mesélt:

Szeretett sétálni és a hegyekben kirándulni. Ebben is módszeresen járt el. 1915-ben Zólyom megyei népdalgyűjtő úton volt; egy időre édesanyámmal együtt mi is utána mentünk. Mivel csak öt éves voltam, előzetesen megírta édesanyámnak, hogy készítsen elő a hegyi terepre oly módon, hogy a rákoshegyi lakásunk közelében volt egykori kavicsbánya lejtőjén gyakoroltassa velem a fel- és lemászást.

 

A visszaemlékezésekben és az egymással váltott levelekben megelevenedik Bartók és gyermekeinek  szeretetteljes kapcsolata. Zenei nevelés helyett sokkal inkább a természet szeretetére, a nyelvtanulásra, a testedzés fontosságára  és az utazás örömének bemutatására fektette a hangsúlyt gyermekeinek oktatásában. Főként jó példával elöljárva tanította őket. Fia, Béla az alábbi történetet írta le:

Nyolcadik gimnazista koromban ösztöndíjat kaptam. Ő akkor épp első amerikai hangversenykörútján volt. Mikor megírtam neki, rögtön válaszolt: gratulált, és kérte, hogy hazaérkezésig várjak a pénz felhasználásával, mert valamit javasolni akar. A javaslat az volt, hogy érettségi után menjek el világot látni és nyelvet tanulni. Ezt örömmel fogadtam; öt hetet töltöttem Ausztriában, saját költségemen.

 

Bartók Béla a családjától távol töltött idő alatt rendszeresen küldött személyes üzeneteket gyermekeinek is. Nem sajnálta az időt sem a hosszabb mesélésre, sem apróbb rajzok gondos elkészítésére. Egy 1930-as levélrészletét kisfiának, az akkor hatéves Péternek címezte:

Péternek ezt üzenem: tegnap, amikor már nagyon magasra másztam, ott ahol csak szikla és hó van, egyszerre csak valaki vagy valami azt mondja: ,,böhöhöhöhö”. Nézek, nézek ki lehet az, mi lehet az, hát csak meglátom egy szikla mögött egy madárnak a fejét. Közelebb megyek: hát egy akkora fehér-szürke, vöröscsőrű madár, mint egy jókora galamb, de a formája inkább tyukhoz hasonlít; ugy is jár mint a tyuk. Még közelebb megyek, de biz azt már nem várta meg, fogta magát, fölrepült, elrepült egy nagy hómező felé és el is tűnt. Ez a ,,havasi tyúk (ahogy a hotelben mondták: ,,Schneehuhn”). Másféle állatot nem láttam, csak sok mormota és zergekakit.

 

Természetszeretetéről a következőt olvashatjuk Voit Paula (Bartók Béla édesanyja) életrajzában, amelyet unokája kérésére írt meg híres fiáról:

Eddig mindig csak arról írtam, hogy apukád zenei tehetsége miként fejlődött és mennyire szerette a zenét; de ő nem volt ám olyan egyoldalu, ahogy ezt leirásomból gondolhatnád. (…) Roppant szerette a természetet, az állatokat; mikor egyszer selyemhernyókat kapott, azokat oly gondosan és pontosan táplálta, kezelte, hogy csodálkoztunk ezen. Csak kevés hernyója volt, de szinte egyenkint ismerte őket még nem gubóztak be, mikor el kellett utaznunk, hát bizony dobozokban magával vitte; szerzett elegendő levelet az útra (Nagyszentmiklósra mentünk akkor) és ott első dolga volt friss leveleket szedni. Öröme volt, amikor szépen begubóztak, viszont sajnálta, hogy már nem kellett gondoznia. A rovarokat mindenütt figyelemmel kutatta és preparálta (gyűjtéseit te is ismered) ha ritka példányt talált, úgy örvendezett. Utazásainál is mindig magával vitte a borszeszes üvegcsét, hogy a talált bogarakat eltehesse; ezzel az eljárással gyorsan, kínok nélkül pusztult el az állat. (…)

 

A zeneszerző állatok iránti szeretetét és tiszteletét így idézte fel röviden fia, ifj. Bartók Béla:

Amikor Rákoshegyen laktunk, baromfiakat is tartottunk. A nehezebb háborús időkben megtörtént, hogy árván maradt csibéket kézből etetve neveltünk fel, így ezek személyes ismerőseinkké váltak. Apám nem engedte őket levágni a legnehezebb élelmezési viszonyok között sem.

 

Második felesége, Pásztory Ditta pedig a következőképp idézte fel Bartók viszonyát a természethez, valamint közös kirándulásaikat:

Rendszeresen sétáltunk a környéken, majdnem mindig, amikor nem tanított, vagy nem volt a Tudományos Akadémián. Akkor talán egy órányit jártunk, sétáltunk. Minden évben külföldön nyaraltunk. Nagyon szerette a természetet, és nagyon készült a nyaralásra. Már tavasz előtt keresgélte a térképeket és hirdetéseket, hogy hova lehetne menni. Erről is magyarázott, hogy ez fontos, ezt korán kell kezdeni, és készülni kell rá. Legalább egy hónap csak pihenéssel telt el. Ez főleg turisztika volt, azt ő nagyon szerette, és tanult módon csinálta. Engem is tanított rá, mert ezt szabályszerűen kell csinálni.

 

Az emlékek és levelek egészen más oldaláról mutatják be az idegenek előtt oly zárkózott művészt. Halálának hetvenötödik évfordulóján rá, a másik Bartók Bélára is emlékezünk.

 

Más ujság nincs ezért sokszor ölel és csókol és befejezi a levelet

Apubélád

 

Jereb Hanna

 

Források:
Bartók Béla családi levelei, szerk.: ifj. Bartók Béla. Budapest: Zeneműkiadó, 1981.
Így láttuk Bartókot, szerk.: Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó, 1981.