„A Jeux nem feltétlenül ragad magával. Roppant elegáns, nagyon lágy, mégis nehezen megérthető, mivel a felszíne annyira csinos, gyönyörű és csábító, hogy nem becsüljük meg a mélységét.” Így fogalmazott Pierre Boulez, a 20. század kiemelkedő zeneszerzője és karmestere Claude Debussy legkevésbé megértett művéről, a Jeux (Játékok) című balettről.

Nem fér kétség ahhoz, hogy az 1913 tavaszán megnyílt párizsi Théâtre de Champs-Elysées első néhány hetének eseményei példa nélküliek a színháztörténetben. Itt hangzott el május 29-én Igor Stravinsky Tavaszi áldozata minden idők legbotrányosabb premierjének keretében. Két héttel korábban (május 15-én) az Orosz Balett ugyanitt mutatta be Debussy utolsó befejezett zenekari művét, a Jeux-t. Ám a megrendelő Szergej Gyagilev, a koreográfus Vaszlav Nizsinszkij és a komponista között az alkotómunka során nézeteltérések alakultak ki, amelyek az első előadás kudarcához vezettek: a közönség értetlenül távozott a helyszínről. Mindebben a Tavaszi áldozat fogadtatása is jelentős szerepet játszhatott, ugyanakkor Debussy műve éppoly forradalmi, mint Stravinskyé, sőt harmóniai és formai szempontból sokkal inkább a jövőbe mutat. Aligha véletlen, hogy csak a bemutató után negyven évvel tett szert igazi sikerre.

Míg a Tavaszi áldozat merészségével és progresszivitásával hökkenti meg a közönséget, addig a Jeux végig intim, sziporkázó és játékos. A darab struktúrája inkább a zenekari színeken és textúrákon alapul, mintsem a tonális-funkciós viszonyokon. Debussy ugyanis ezt a művét a diszkontinuitás szellemében komponálta. Több mint hatvan tempóváltást írt elő, számtalan egymásba olvadó motívumot használt, ennek ellenére tökéletes koherenciát teremtett.

Debussy ebben az alkotásban életművének leghatalmasabb apparátusát alkalmazta, amit nem a grandiózus és impozáns hangzásvilág, hanem a zenei fluiditás elérése érdekében tett. Ha a partitúrában szemügyre vesszük a fafúvósok szólamait, feltűnő, hogy egy-egy zenei anyag gyakran vándorol a hangszerek között. A komponista így eliminálja a muzsikusok levegővétel iránti szükségletét és a zenei folyamat esetleges megtörését. A vonósokat mesterien kezeli: sokszor több szólamra osztja őket a dúsabb hangzás kialakításáért, időnként pedig csak néhány kijelölt zenész játszik közülük az intim, mégis expresszív hatás kedvéért. A rezesek igencsak mérsékelten vannak jelen, ezzel szemben a két hárfa kiemelt szerephez jut. Nem pusztán glissandók és akkordok megszólaltatására hivatottak, hanem számos alkalommal dallami elemek és ellenpontok megerősítésére szolgálnak.

A Jeux (Játékok) a kora 20. századi impresszionista elemek összefoglalása, és egyben későbbi zeneszerzők munkásságának megelőlegezése. Fellelhetőek benne az Anton Webern által alkalmazott pointillizmus jegyei, valamint a zene olyasféle kollázsszerű összeállítása, amely Messiaen kései műveit jellemzi. Az új hangzások felderítésével a komponista egyenesen Stockhausen és Boulez elektromos hangszereket, illetve elektronikát alkalmazó szerzeményeit vetíti előre.

Tompa Ábel