Bartók Béla egyetlen operát írt, és az korszakalkotóvá vált a magyar (sőt, nem csak a magyar) zenetörténetben. A száznegyven éve született komponista ebben a művében olyan témát feszeget, amely minden korban fontos kérdést jelent.

Bár a Kékszakállú herceg vára ma már nem tekinthető kifejezetten kortárs darabnak, a maga korában − többek között hangnemi tervéből adódóan − modernnek hatott. Ehhez a hatáshoz hozzájárult a férfi-nő kapcsolat pszichológiájának vizsgálata is; megjegyzendő azonban, hogy a kompozíció abból az időből származik, amikor még nem lehetett nyíltan beszélni a nők egyenjogúságáról vagy a szabad párválasztásról. A szerelmi konfliktust nagyszerűen megalapozta a mű librettója, vagyis Balázs Béla színdarabja.

A Kékszakállú herceg mondája valós történelmi személyek bűnös cselekedeteiben gyökerezik, maga a Kékszakáll-legenda pedig Charles Perrault francia író meséskönyvében jelent meg először írott formában. Kroó György szerint a herceget már ekkor misztikus, kezdettől fogva baljós homály övezte. Kékszakállú ugyanis nőgyilkos – sötét várában, zárt ajtó mögött nyugosznak előző feleségei. Balázs Béla 1910-es misztériumjátékában Judit, erről mit sem sejtve, mégis betér a herceg várába. A szereplők konfliktusa a hangnemi viszonyokban is szembetűnően megjelenik: Judit F-, illetve Kékszakállú Fisz-alapú tonalitása fokozatosan kerülgeti egymást, ám – tragikus módon – sohasem egyesülhet. Kékszakállú komor frázisai szemben állnak Judit lírai, egzaltált témáival, a hercegnek ugyanakkor van miért zordnak lennie. Ezt jelzi folyton a vérmottó (egy igen disszonáns hangzat), amely az egyes ajtók jeleneteinek végén harsan fel.

Jelképes értelemmel bír a hét ajtó és a vár hét szobája. A kínzókamrán, a fegyveresházon és a kincsesházon át vezet az út a rejtett kertbe, majd a herceg birodalmába. Eddig a pontig érdekfeszítő transzformáción megy keresztül a zenei anyag: Kékszakállú egyre jobban megnyílik, míg Judit inkább zaklatott lesz – ez a zaklatottság később gőgös követelőzésre vált át. A zene az ötödik ajtóig világosodik (fisz-molltól C-dúrig jutunk el), majd amikor a további ajtók kinyitása visszavonhatatlan tragikus következményekkel jár, visszasötétedik. Eközben Judit előadásmódja a kezdeti agitatótól senza espressionéig süllyed.

Az ötödik ajtó után Judit egyre gyanakvóbbá válik, a Kékszakállú herceg pedig csak önmagát veszi figyelembe – minden látszat ellenére. Ezután a könnyek tava következik, a hetedik ajtó mögött pedig egy csarnok rejti a régi asszonyokat. Juditnak is az ő a sorsukra kell jutnia. Végül visszatér a kompozíciót nyitó zenei anyag, jelezve, hogy Kékszakállú mégis magányos marad.

Felmerül a kérdés: mit jelképez ez a történet? A vár a férfilélek szimbóluma, amelyben Judit a teljes egyesülés reményében rajongva-követelőzve jut egyre közelebb Kékszakállú legbensőbb valójához. Ezt azonban a férfi mindkettejük boldogsága érdekében titokban szeretné tartani, a közöttük lejátszódó viszonyváltás és végzetük pedig az ember örök és feloldhatatlan magányának allegóriájává válik. A történet nem „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezést nyer, ami persze mit sem von le a katarzisélményből. Az emberi kapcsolatokban mindenhol tapasztalható a felek közötti különbözőség – a döntő kérdés az, hogyan kezeljük a különbségekből fakadó súrlódásokat.

„A Kékszakállú herceg az élet viharaiban, harcaiban megedzett, sokat próbált férfi. Hiába szomjúhozta a boldogságot, sohasem érhette el, bármennyire is vágyott a Nő megváltó segítségére” – fogalmazta meg Bartók Béla színpadi művei című könyvében Kroó György. Szabad azonban megváltásként értelmezni a szerelmet? Bár az egyik legszebb boldogság az életben, mégiscsak inkább út marad: út önmagunk megismerése felé.

Hegedüs Roland