Budapesten lépett fel a lipcsei Gewandhaus Andris Nelsons vezette együttese szeptember 11-én, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Vendégszereplésük már csak a műsorösszeállítás folytán is különleges koncertélménynek ígérkezett: az est első felében Sosztakovics két, hangulati-tartalmi szempontból radikálisan különböző kompozíciója – a VIII. kvartett Barsaj-féle vonószenekari átirata (Kamaraszimfónia, op. 110a) és az I. zongoraverseny (c-moll, op. 35) –, a másodikban pedig Beethoven VII. szimfóniája kapott helyet.

Aligha érte csalódás azokat, akik elsősorban a fellépő művészek miatt látogattak el a hangversenyre, ezen az estén ugyanis kifejezetten szuggesztív zenekari hangzásvilágot tapasztalhattunk meg. Amellett, hogy Nelsonsék dinamikai skálája meglepően árnyalt volt, hangszínüket mindvégig rendkívüli kiegyenlítettség és homogenitás jellemezte. Néha-néha egyenesen azt a benyomást keltették, mintha előadásukban őszintén, ösztönösen nyilvánulna meg az egyként, az igazi közösségként való funkcionálás eszménye. Talán éppen ezért hatott annyira meggyőzően a Kamaraszimfóniában a szólópasszázsok textúrából való óvatos kiemelkedése, majd visszaolvadása, és talán éppen ezért állt annyira jól a Beethoven-szimfóniának az a fokozott nyerseség, az az ősi puritánság, amely ezúttal áthatotta. Ha tehát az együttes művészi teljesítményét ezen aspektusból vizsgáljuk, aligha akad kifogásolni valónk. Ha azonban a műsorra tűzött kompozíciók (azon belül is mindenekelőtt a Sosztakovics-művek) egyéni olvasatát értékeljük, óhatatlanul kétségeink támadnak az interpretáció őszintesége felől.

Az egyéni olvasat és a szerzői mondanivaló közötti viszony az előadóművészet örök és állandó, újból és újból visszatérő, folyton átértékelésre szoruló; helytől, időtől, stíluskorszaktól vagy előadói praxistól függően számtalan módon megközelíthető kérdése. S miután egy-egy műremek megannyi jelentésréteget rejt magában, egymástól többé vagy kevésbé eltérő értelmezések is egyformán hitelesek lehetnek. Az tehát, hogy a muzsikus mennyiben veszi figyelembe az alkotói szándékot, csupán az érem egyik oldala. A másik oldala lényegében a meggyőzés, mégpedig meggyőzés a szó retorikai értelmében. Vagyis: hogy az interpretáció összességében mennyire teszi kézzelfoghatóvá, valósággá az adott alkotást.

Nelsonsék mostani hangversenye ebből a szempontból is a lehető legbiztatóbban indult. A VIII. kvartett nyitótétele kellőképpen komorra és súlyosra sikeredett, csak úgy áradt belőle a kezdet- és végnélküliség nyugtalanító feszültsége, a folytonosan örvénylő zenei anyag nyomasztó realisztikussága. Ezt az érzetet erősítette a soron következő, a szokásosnál kimértebb tempójú Allegro molto; egyértelműen kezdett bizonyosságot nyerni az elgondolás, miszerint ez Sosztakovics legtragikusabb darabjainak egyike. A zenei folyamat ugyanakkor csakhamar megtört. Az öttételes felépítés közepén elhelyezkedő, ezáltal dramaturgiailag igencsak lényeges Allegrettót (ahelyett, hogy afféle halálkeringőként szolgált volna) bizarr könnyedség jellemezte, így a kvázi-szimmetrikus struktúra voltaképpen értelmét vesztette.

A VIII. vonósnégyessel szemben az op. 35-ös zongoraversenyt a komikum, a szellemesség, az ironikus-parodisztikus elemek nemegyszer zenei idézetekkel tarkított sokasága szövi át, így ez alkalommal a maximális kontraszt lehetőségét hordozta magában. Ehhez képest a két mű előadása hallatlanul ugyanolyan volt. Noha a concertóban a Yuja Wang helyett beugró, kivételesen fiatal Mao Fujita makulátlan és alázatos hangszerjátékról tett tanúbizonyságot (nem kevésbé Richter Gábor trombitaművész), a romantikus agogikával fűszerezett interpretáció túlontúl szigorúnak és merevnek hatott. Pontosan ugyanaz a tragikusság, ugyanaz a komor, sötét hangvétel jutott benne érvényre, mint abban a Kamaraszimfóniában, amelynek zenei anyagában ez a lelkület eleve benne rejlik. A kompozíció ennélfogva – a szerzői szándék és az értelmezés közötti ellentmondás következtében – egészen hiteltelenné vált, az est első felén pedig eluralkodott a jellegzetesen melankolikus atmoszféra, s a részben abból, részben a tempóválasztásokból eredő sajátos vontatottság szüntelen jelenléte.

Beethoven zenéjét olyannyira más perspektívából közelítette meg az együttes, hogy akarva-akaratlanul az a benyomásunk támadt, mintha a halál állandóságát hirtelenjében felváltotta volna az élet színpompája, a maga dinamizmusával, változékonyságával és persze múlékonyságával együtt. Mintha egyszersmind kinyílt volna a világ, úgy veszhettünk el a VII. szimfónia motívumai között, azok gyönyörködtető sokféleségének útvesztőjében, a különbnél különb frázisok láncolatának fantasztikusan üde elevenségében. S ez a fajta frissesség bizonyára nemcsak a hangverseny teremtette kontextus miatt járta át ennyire Beethoven alkotását, hanem Nelsonsék sajátosan mai, már-már a historikus előadói praxist idéző olvasata miatt is. Hagyták ugyanis, hogy a partitúra, és azzal együtt a zenei szövet minden rétege a hangok puszta egymásutániságából, az anyag mélyéből fakadva keljen életre. Nem törekedtek nagyívűségre, a klasszikus interpretációkra jellemző pátosz csak egy-egy kivételes pillanatban tűnt elő. De az összhatáshoz legalább ennyire hozzájárultak a remekül eltalált tempók: a kerettételek kedvezően lendületesnek bizonyultak, míg az Allegretto ideális mértékben méltóságteljes, a scherzóként funkcionáló Presto merészen mozgékony volt.

Mindennek következtében a hangverseny végére óhatatlanul az az érzés ébredt bennünk, hogy a beethoveni zenei világ ennél nem is állhatott volna távolabb Sosztakovicsétól. És ezt a mélységes szakadékot, amely jelen esetben meghúzódott a két komponista művei között, mi sem illusztrálta jobban, mint maga a karmester, Andris Nelsons. Jelenléte ugyanis mind a Kamaraszimfóniában, mind a versenyműben a metrumadásra, a produkció összetartására korlátozódott – feszült koncentrációval, gesztus- és mimikamentesen. A Hetedik során azonban igazi elevenség töltötte el; arcáról őszintén sugárzott hol melankólia, hol derültség, hol játékosság, hol pedig szenvedély.

Németh Kira

Mao Fujita, Andris Nelsons és a Lipcsei Gewandhaus Zenekara, 2022.09.11. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem