Intenzív vasárnap délutánban lehetett része mindazoknak, akik az Istenek alkonya-előadásra látogattak az Operaházba november 19-én. A már önmagában is sokkoló hatású zenén túl a produkció pozitívumai és negatívumai egyaránt erőteljessé tették az élményt.

Wagner Ring-tetralógiája, amelyben a becsvágy és önzőség apokalipszishez vezet, napjainkban talán aktuálisabb, mint valaha. A rendező, M. Tóth Géza is minden bizonnyal ebbe igyekezett kapaszkodni, amikor az első három részben a kapitalista bevásárlóközpontok dehumanizált valóságát kívánta megjeleníteni a színpadon. Elgondolkodtató, hogy amíg a történet szerint a természettel még egységben élő szereplőket ilyen környezetbe helyezte, addig a ciklus világkatasztrófát ábrázoló utolsó darabjához egy ettől teljesen eltérő, a képregények dekorativitását idéző színpadképet választott. Azonban az Istenek alkonya során folyamatosan használt, számítógépes grafikával létrehozott montázsok – szinte émelyítő harsányságukkal – nem tudtak a zenével komplementerként működni. A művészeti ágak egyensúlya, amely a wagneri Gesamtkunstwerk kulcsa, ez esetben mintha a vizualitás erőszakossága miatt felborult volna. Kivételt képezett ez alól a második felvonás jóval egységesebb látványvilága, amely rikító színeivel (a „lépre csalás” hazug, illúziószerű eseményei miatt) ötletes ábrázolásnak bizonyult.

A jelmezek didaktikussága is az imént tárgyalt drasztikus színpadképet erősítette: a hosszú hajú Siegfried terepszínű jelmezét „megrontása” után öltöny és lakkozott frizura váltotta fel. Hagennel, a fekete ruhájú főgonosszal ellentétben a szűzies és önfeláldozó Brünnhildét fehérbe öltöztette a jelmeztervező, míg az összeesküvésen mesterkedő két szemfényvesztő, Gunther és Gutrune szerepkörét papagájhoz illő maskarával erősítette meg.

Lehet, hogy nem is ártott a nézők számára ilyen direkt módon nyilvánvalóvá tenni, „kiről mit kell gondolni”, hiszen Rálik Szilvia Brünnhilde-alakítása a fehér jelmezen kívül mindenfajta feddhetetlenséget nélkülözött. Ez nemcsak éneklésében, de szinte közönséges színpadi gesztusaiban is megmutatkozott. Ráliknál a főhősnői méltóság megjelenítéséhez szükséges hangerő nem hiányzott, ám középmagas hangjainak durvasága és az eltúlzott vibratók miatt csaknem érzékelhetetlen hangmagasságok igen kellemetlen élménnyé tették hallgatását.

Nem így volt ez a Kovácsházi István által megformált Siegfried esetében, akinél mindezeknek az ellentétét tapasztaltuk. Éneklését örömmel hallgattuk volna, azonban – tőle szokatlan módon – nem igazán tudott érvényesülni a rendkívül dús zenekari hangzás mellett. Ennek következtében a közönségben kételyek támadhattak afelől, hogy valóban a legdicsőbb bajnok áll-e vele szemben. Hiteles és erőteljes Hagennek bizonyult Gábor Géza, aki nem pusztán zeneileg, de a színpadi jelenlétet tekintve is magabiztosan kezelte a szerep nehézségeit. Fényes hangjával és muzikalitásával Váradi Zita, Tuznik Natália és Mester Viktória az előadás üde színfoltját képezte a rajnai sellőkként. Remekül harmonizált egymással hangszínük és karakterformálásuk egyaránt.

A Kovács János által vezényelt Magyar Állami Operaház Zenekara jócskán kitett magáért: játékában nem igazán volt mit kifogásolni. A karmester az arányok és a tempók terén is biztos kézzel irányította a zenészeket, akik összeszokott társaságként keltették életre ezt a majdhogynem öt órányi, rendkívül gazdag zenei anyagot.

Juhos Fanni