A tizenkilenc éves Horváth Szabolcs végzős hallgató a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium jazz-zongora szakán. Hároméves korában találkozott először a hangszerrel, majd nyolcévesen, a Vakok Általános Iskolájában kezdte meg klasszikuszenei tanulmányait. 2015 óta leginkább a jazz műfajával foglalkozik, a Konzi féléves vizsgakoncertjén pedig Zuzmó című darabját is bemutatták. Beszélgettünk az említett műről, a jazzről, a Braille-kottaírásról és a háziállatáról.

Ádány Rebeka: Milyen út vezetett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium jazz-zongora szakáig?

Horváth Szabolcs: Először hároméves koromban találkoztam zongorával: édesapám nagynénjétől kaptam egyet. Néhány évig ezen a hangszeren játszogattam, tanórákat azonban ekkor még nem vettem. Miután születésem óta vak vagyok, a szüleim nyolcéves koromban úgy döntöttek, hogy beíratnak a Vakok Általános Iskolájába (ami számomra bentlakásos életformát jelentett, a családom ugyanis eredetileg győri). Az intézményben a legkülönbözőbb hangszereken lehetett tanulni; én természetesen a zongorát választottam. A jazz-zongora felé végül 2015-ben fordultam, amikor is énektanárom, Péceli Edit bemutatott Molnár Bence jazz-zongoristának, és ő elvállalta az oktatásomat. Jelenleg negyedik éve járok a Bartók Konziba, főtárgytanárom Oláh Krisztián és Cseke Gábor. A zongorázás mellett rengeteg időt töltök zenehallgatással, ez is jelentős mértékben hozzájárul a zenei fejlődésemhez. Nagyon szeretem Arthur Rubinstein és Vlagyimir Horowitz felvételeit, az utóbbi időben pedig Cziffra György játéka volt nagy felfedezés számomra.

ÁR: Miféle módszerek állnak rendelkezésre a gyengénlátók számára a hangszertanulás terén?

HSz: Számos lehetőség jöhet szóba, közülük az egyik viszonylag közel áll a hagyományos kottaolvasáshoz: a Braille-íráshoz hasonlóan Braille-kotta is létezik. Esetemben azonban ez a módszer inkább elvesztegetett időnek bizonyult, nem igazán alkalmazom azóta sem. Abszolút hallásom van, így sokkal hatékonyabb, ha fül után tanulom meg a darabokat – ilyen módon könnyedén meg tudom jegyezni a hallottakat. Úgy érzem, az én tanulási folyamatomat lassítja a kotta használata, és a művek értelmezésénél is inkább csak hátráltat. Emiatt mára már többé-kevésbé elfelejtettem a Braille-kottaírást.

ÁR: Nem befolyásolja az interpretációdat, hogy mások előadása alapján sajátítod el a kottaszöveget?

HSz: Úgy gondolom, nem. Valóban más interpretációk alapján tanulok, és elképzelhető, hogy az általam hallgatott előadások megjelennek az értelmezésemben, de mindig igyekszem az egyéni előadói stílus kialakítására. Ez egyébként nem csak a klasszikus repertoárra igaz: amikor jazzt játszom, először megtanulom az adott standardet, majd improvizálok rá. A jazzben természetesen nagyobb a szabadság, hiszen az improvizáció elengedhetetlen része a műfajnak, ugyanakkor sokszor más jazz-zenészek improvizációit is memorizálom (a klasszikus kompozíciókhoz hasonlóan szintén hallás után).

ÁR: A Bartók Konzi féléves vizsgakoncertjén hallhatta a közönség Zuzmó című alkotásodat. Mesélnél ennek a műnek a születéséről?

HSz: Az alapötlet még tavaly, tavasz környékén fogalmazódott meg bennem. Két évvel ezelőtt lett egy macskánk, akinek a Zuzmó nevet adtuk. Bár talán elsősorban azért ragaszkodik hozzánk, mert tőlünk kap ételt, velem egyre szorosabb köteléket alakít ki. Sokszor odajön hozzám, amikor kint ülök a kertben: felmászik az ölembe, kicsit megnyalogat és dorombol. Szoktunk közösen játszani is; ezt nagyon fontosnak tartom ember és macska kapcsolatában. Tisztelem őt, főképpen azért, mert hűséges, mégis önálló. Szeretek elgondolkodni azon is, milyen lehet az ő szemével látni a világot. Macskaként élni számunkra elképzelhetetlen előnyökkel jár, például fantasztikus a hallásuk, ami rengeteget segít nekik a tájékozódásban. A darabom nem konkrétan egy macska szemszögét mutatja be, de az is megjelenik benne. A fő célom az volt, hogy a Zuzmóval való időtöltést és a kettőnk kölcsönös ragaszkodását örökítsem meg zenében. Az anyagot hónapokon keresztül alakítgattam, majd elvittem a zenekari gyakorlatot tartó tanáromhoz, akivel úgy döntöttünk, szerzeményem a vizsgaelőadás műsorában is helyet kaphat. Zongora mellett komponáltam, később kibővítettem a hangszerelést alt szaxofonból, zongorából, basszusgitárból és dobból álló formációra. A kottázásban az együttesünk dobosa segített: neki küldtem el a mű hangfelvételét, ő pedig az instrukcióim alapján elkészítette a lejegyzést.

ÁR: Ezek szerint az előadóművészet mellett zeneszerzői ambícióid is vannak?

HSz: A kettőt nem szeretném szétválasztani. Úgy gondolom, akkor válhatok igazán sokrétű zenésszé, ha nem csupán egy területre koncentrálok. A zenére nyelvként tekintek, amelyet el kell sajátítani – minél többet gyakorlom és minél több aspektusát ismerem, annál jobban fogom beszélni. Emiatt olyan művészként képzelem el magamat, aki szólistaként, együttesek tagjaként és zeneszerzőként egyaránt működik. Szerintem ez a sokoldalúság a jazz egyik alappillére. Igyekszem a mindennapi életben, a körülöttem lévő – alapvetően nem zenei – jelenségekben is megtalálni a zenét: érdekes tapasztalat például, hogy mikor milyen hangmagasságon dorombol Zuzmó. Általában szubkontra H-n, de ha izgatott, vagy ha örül valaminek, akár a kontra Ciszig is felemelkedhet a hangja. Alvás közben pedig mélyebben dorombol. Szubkontra A-nál mélyebb hangot azonban még nem hallottam tőle. Elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer majd olyan darabot írok, amelynek ez a dorombolás lesz az alapja.