A magyar filmek általános megítélése azon a tévhiten alapul, miszerint a maiak rosszak, míg a régebbiek sokkal jobbak. Szerencsére ez nem igaz, legalábbis nem teljes mértékben: ma is készülnek kimondottan igényes magyar produkciók, csak nem kap mindegyik akkora figyelmet, mint a 2017-es Kincsem. Deák Kristóf Az unoka című filmje is radar alatt érkezett, a végeredmény pedig mindenkit meglepett.

A Mindenki című rövidfilmmel Oscar-díjat nyert rendező nem kisebb feladatot vállalt, mint azt, hogy egy hollywoodi sémára emlékeztető krimi-thrillerben dolgozza fel a 2019 óta tartó úgynevezett „unokázós csalásokat”. Szerencsére a jelenség mára már szinte teljesen lecsengett, hatása viszont továbbra is érezhető.

Az unoka története azt mutatja be, hogyan küzd Rácz Rudolf (Blahó Gergely) az elsőre láthatatlannak tűnő bűnözők ellen, akik elfogásához végül számos megkérdőjelezhető cselekedet vezet. A csalók átverés útján „kirabolják” Rudi nagyapját (Jordán Tamás), és a pénzén kívül a karóráját is elviszik, amelyhez látszólag érzelmileg kötődik – hogy miért csak látszólag, az egy külön cselekményszál a filmben. A fiú elhatározza: mindenáron visszaszerzi az órát. Fontos megjegyezni, hogy a valóságban egyik hírportálon sem értesülhettünk arról, hogy egy áldozat vagy hozzátartozó magánakcióba kezdett volna, ez az elem a produkció sajátja.

Rudit a rendőrség tehetetlensége is motiválja, de közben tisztában van azzal, hogy neki sincs sok esélye a leleplezésre. A film tehát dramaturgiai okokból negatívan ábrázolja a magyar igazságszolgáltatás bűnözőkhöz való hozzáállását: tehetetlennek, lustának, sőt már-már analfabétának állítja be azt. A fiktív történettel szemben a valóságban a rendőrség a kezdeti nehézségek után kidolgozott egy jól bevált metódust, amelynek köszönhetően hamar fel tudott lépni a csalókkal szemben, és 2021-re gyakorlatilag felszámolta az „unokázós módszert”.

Az unoka igazán személyes, szívhez szóló oldala azokban a pillanatokban mutatkozik meg, amikor az alkotók az áldozattá vált idősek frusztrációit és poszttraumás üldözési mániáját ábrázolják. A film egyik fénypontja pedig az a különös, kreatív humorral ötvözött stresszkezelési mód, amely a megrázkódtatások feldolgozását segíti, miután a csoportterápia nem nyújtott megbékélést.

Az alkotás erényei közé tartoznak a színészi alakítások is: bár kevés karakterrel dolgozik a film, közülük mégis kiemelném az idősebb generáció képviselőit. A kreatív stresszkezelők társaságát olyan színészek alakítják, mint Papp János, Tordai Teri, Hámori Ildikó, Baranyi László, Kertész Péter és Mikó István, akiknek az utóbbi időben már inkább csak a hangját hallhattuk (szinkronszínészi tevékenységük révén), vagy időnként színházakban találkozhattunk velük. Üdítően hatnak a nagyképernyőn, és alázattal elevenítik fel a magyar filmművészet korábbi szakaszát, amelyet egyfajta jó értelemben vett színpadiasság jellemzett. Egysoros poénjaik garantáltan megnevettetik a nézőket.

Az unoka több okból is mérföldkőnek tekinthető a magyar filmművészetben, pontosabban egy olyan folyamat előjele lehet, amely nem ártana a hazai filmgyártásnak. A történet középpontjában ugyanis nem az anyagi és tárgyi veszteség, még csak nem is a jelentős játékidőt kitöltő nyomozás áll, hanem a gyász és a bosszú feldolgozása. Rudi kálváriája során átlépi a becsületes ember határait, és egyre inkább olyanná válik, mint azok, akiket üldöz: erőszakossá, veszélyessé, bűnözővé. Bajba sodor másokat, többek között Zsuzsit (Döbrösi Laura) – az egyetlen kollégáját, aki emberszámba veszi; a nagyapját – akit részben az unokájáért való aggódás betegít meg; és végső soron saját magát is.

Sajnos ennek a végeláthatatlan „érzelmi lejtmenetnek” a megjelenítése helyenként felszínes. Nagyobb hangsúlyt kaphatott volna például a hosszú átvezető jelenetek és az elnyújtott párbeszédek helyett. A szándék viszont egyértelműen érezhető: az alkotók a főhős lelki átalakulását helyezték előtérbe, attól függetlenül, hogy a film nem kimondottan lélektani dráma. Ez a megközelítés természetesen egy régebb óta tetten érhető folyamat eredménye, hiszen az elmúlt pár évben rendszeresen készültek olyan magyar filmek (A martfűi rém, Testről és lélekről, A Viszkis, Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre), amelyek kitűntek a szomorú középszerűség hullámai közül.

Elsőre talán nem kifejezetten feltűnő, hogy a kamerakezelés és Balázs Ádám zenéje milyen kellemes harmóniát teremt: jelentősen befolyásolja a hangulatot, hogy éppen milyen szögből, milyen vágással látjuk az egyes jeleneteket, amiképpen az is, hogy mekkora mértékben és milyen módon jut szerephez a zene (amely nem licenszelt, hanem kimondottan a filmhez készült). Ezek koherenciája korábban inkább a művészfilmeket jellemezte, és esetenként tovább növelte az adott alkotás különlegességét (vagy annak illúzióját). Ma már sok hollywoodi blockbusterben is fellelhetjük ezeket az elemeket; öröm volt látni, hogy Deák Kristóf azok közé az alapos rendezők közé tartozik, akik semmit sem bíznak a véletlenre.

Összességében Az unoka olyan film, amely során a főhőssel együttérezve a néző is elmerülhet egyfajta feneketlen érzelmi kútban, hogy azután elszörnyedhessen saját tettein, és a megváltásra való várakozás helyett segítségnyújtásra törekedjen. A produkció nem ad feloldozást, inkább arra buzdít, hogy előre nézzünk, fogadjuk el tetteink következményeit és vegyük észre, hol van ránk szükség.

Gergely Máté