Ki ne érezte volna már azt, hogy nem tartozik igazán sehová? Vagy éppen azt, hogy túlságosan is szeretne tartozni valahová? Művészként egyébként sem meglepő, ha valaki másnak érzi magát. Talán ezért is tűnnek elsőre ijesztőnek azok a történetek, amelyeket más egyetemek gólyatáborairól hallunk. Vajon a folytonos megalázás és tréfálkozás megfelelő módszer a gólyák kezdeti félelmeinek feloldására? Természetesen nincs rálátásom arra, milyen máshol egy hasonló tábor, csak azt tudom elmesélni, milyen volt a Dux-kör szervezte pár nap.

Az úgynevezett Duxok felelősek azért, hogy évről évre minden elsős számára felejthetetlenné tegyék a Zeneakadémia gólyatáborát. Az esemény nem véletlenül arat osztatlan sikert a hallgatók körében, hiszen a szervezők humorral, alázattal, elfogadással, valamint sok-sok türelemmel bonyolítják le ezeket a napokat.

Felszerelkezve és kissé megszeppenve indultunk el augusztus 16-án Nógrád megyébe, a Katalinpusztai Diáktáborba. A helyszínre már csoportokba rendeződve érkeztünk – csapatneveken gondolkodtunk, illetve megismerkedtünk az idei tábor témájával. Utóbbi határozta meg a program egészét. Minden csoporthoz két csapatkapitány tartozott, akikhez bármikor, bármilyen problémával fordulhattunk, akár az éjszaka közepén is. Nem okoz nagy meglepetést, ha azt mondom, minden csapatnak roppant frappáns nevet sikerült kitalálnia; ilyen például az „Északról leszállított dalhallai alterállatok” vagy a „Lokiszi tizenhármasok”.

Amikor a tábor bejáratához értünk, meglepetten konstatáltuk, hogy a helyszín már teljes pompájában áll. Miután a Duxok az első fél órában bemutatták nekünk remek színészi képességeiket, beléptünk a kapun, és rögtön tudtuk: innen már nincs visszaút. Betértünk Asgard Birodalmába. A 21. századot a hátunk mögött hagyva a skandináv mitológia világába csöppentünk, ahol különböző próbákat kellett kiállnunk. Kreativitásból nem volt hiány, izgalmasabbnál izgalmasabb programokon vehettünk részt. Túráztunk, éjszaka az erdőben barangoltunk, csapataink vacsorakészítésben és különféle vetélkedőkben versenyeztek egymással. Fizikailag és szellemileg is igen elfáradtunk ezekben a napokban, hiszen ha éppen nem túráztunk, futottunk vagy táncoltunk, akkor végtelen mennyiségű szóvicc kitalálásán és megfejtésén gondolkodtunk. A szóviccek ugyanis a Dux-lét alapvető elemei. Mint minden megmérettetés végén, itt sem maradt el az eredményhirdetés. A győztes csapat tagjaként állíthatom: mindenki őszintén örült a másik sikerének, mert tudtuk, hogy elfogadás, biztatás és szeretet vesz minket körül.

Vannak amolyan tábori titkok, amelyeket ugyan nem említhetek meg, de abban biztos vagyok, hogy minden gólya és Dux meghatottan emlékszik vissza az első közös estére (amikor is „igazi zakossá” avattak minket) vagy az utolsó együtt töltött órákra. A szervezők mindezt több szempontból felejthetetlenné tették.

Remélem, már érthető, miért kérdések feltevésével kezdtem a beszámolómat. Sokféle helyről jöttünk, mindannyian kicsit félve az újtól – a hírhedt egyetemista léttől, amelyről annyifélét hallani. Szinte kötelességünknek érezzük, hogy ez legyen életünk legszebb időszaka. Ezzel a félelemmel és teherrel mentünk el a gólyatáborba is, és azt hiszem, valamennyi gólya nevében mondhatom: nem bántuk meg a részvételt. Csodás napokat töltöttünk el együtt Katalinpusztán, sok-sok színes programmal, nevetéssel és ismerkedéssel. Mosollyal az arcunkon értünk haza. Szeretném megköszönni a Dux-körnek a fantasztikus szervezést mindannyiunk nevében, zárásként pedig annyit üzennék a résztvevőknek, hogy „vesztettem, sziasztok”!

Zuccarini Lea