Műsorvezetőként, ismeretterjesztő cikkek és koncertbeszámolók szerzőjeként, a Bartók Rádió munkatársaként és a Zeneakadémia Kóda sorozatában is rendszeresen találkozhatunk Tóth Endre nevével. A Figaro első főszerkesztőjével többek között a lap alapításáról, a kritikaírás kihívásairól és a zenetudomány zenei életben betöltött szerepéről beszélgettünk.

Ádány Rebeka: Mi indított arra, hogy lapot alapítsatok a Zeneakadémián?

Tóth Endre: Elárulom, nem én találtam ki, viszont felkaptam az ötletre a fejemet. Az akkori HÖK elnök, Ágoston László és a gazdasági alelnök, Tőri Csaba nyár elején vetették fel, hogy jó lenne a tanév kezdetétől indítani egy hallgatói lapot, aminek én lennék a főszerkesztője. Talán azért gondoltak rám, mert akkoriban már készítettem interjúkat, lelkesen írtam kritikákat a Fideliónak, továbbá a HÖK munkájában is részt vettem irodavezetőként. Már a legelején megtaláltuk évfolyamtársamat, Handler Andrást, így ő szintén a
kezdetektől jelen volt a lap életében.

ÁR: Hogyan született a Figaro név?

TE: Akkor még énekeltem az Új Liszt Ferenc Kamarakórusban. Épp koncertezni mentünk Kecskemétre, és a buszon a már említett Tőri Csabával, Ágoston Lacival és Handler Bandival törtük a fejünket. Laci – ének szakosként – javasolta, hogy operahősről nevezzük el a lapot, majd egyszer csak megkérte a basszista Sándor Bencét, aki semmit sem hallott a beszélgetésünkből, hogy mondjon egy operahőst, aki először az eszébe jut. Nos, így lett Figaro az újság neve. Batta tanár úr – akkori rektorunk – kicsit problémásnak találta, hogy hasonló néven fut a franciaországi Le Figaro napilap is (sokkal régebb óta), de mondtam neki, szerintem nem fogják összekeverni…

ÁR: Kovács Sándor tanár úr az elejétől kezdve tagja a lap szerkesztőségének mint a kritikai rovat lektora.
Miért tartottátok fontosnak az ő közreműködését?

TE: Alapvetően abban gondolkodtunk, hogy a kritikák – ha lehet – elsősorban a Zeneakadémiához kötődjenek, az ifjú ítészek főleg diáktársaikról írjanak. De az is közrejátszott, hogy míg korábban a felsőbb évfolyamoknak – Kovács Sándor tanár úr vezetésével – még volt kritikaírás-órája, addig mi kimaradtunk ebből. Így ez lehetőséget teremtett a személyes konzultációra, ráadásul elismert kritikusként is tevékeny professzorunktól tanulhattunk recenziókat írni, de az sem mellékes, hogy egy ilyen érzékeny műfaj esetében a negatív véleményt megfogalmazó hallgatóknak legyen védőhálója: ne mondhassa rájuk se diák,
se tanár, hogy „mégis mit képzelnek magukról”.

ÁR: Mit gondolsz a kritika műfajáról?

TE: Régebben írtam kritikákat, de aztán abbahagytam (2016-ban – egy évvel a Müpa Hans Sachs Díjának elnyerése után), mert azt láttam, összeférhetetlen, hogy a saját korosztályomról kell írni. Olyan muzsikusokról, akikkel korábban barátkoztam, együtt buliztam az egyetemi évek alatt, vagy akár együtt dolgoztam, nem beszélve az egykori tanáraimról. Ideális esetben persze a személyes kapcsolatot és a szakmai véleményt szét kellene választani. Ha a zenetudós képzés tudományegyetemen zajlana, és nem ismernénk a zenészeket, akkor minden bizonnyal könnyebb lenne. Kizárólag ebből a szempontból hátrány, hogy nálunk a Zeneakadémián folyik a muzikológus képzés. Hozzáteszem, nem gondolom, hogy csak zenetudósból válhat jó kritikus. Nekem ráadásul eleinte nagy dilemmát okozott a műfaj: „hogyan is jövök én ahhoz”, hogy kritikát írjak, amikor zongora szakon csak a középiskoláig jutottam. Egyik tanárommal beszélgettem erről, aki azzal nyugtatott, hogy nem ez a helyes hozzáállás, hiszen a kritikus egyszerűen a művelt közönség azon tagja, akinek van íráskészsége és ért is a zenéhez.
A másik nagy kérdés, hogy kinek szól a kritika: szakmabelinek, előadónak, annak, aki jelen volt a koncerten, vagy annak, aki nem, netalán mindenkinek? Szerintem alapvetően nem a zenetudósoknak és a történészeknek érdemes írni, hanem élvezetesen és olvasmányosan kell fogalmazni, hogy a laikusok is értsék. Ettől függetlenül persze lehet szakszavakat használni, csak érdemes arra törekedni, hogy szélesebb réteg
is tudhassa, miről van szó.

ÁR: A konziban zongora szakos voltál. Vigaszdíjat jelentett csupán a zenetudományi képzés?

TE: Nem, engem már a konziban, Nyíregyházán is nagyon sok minden érdekelt, sokat ültem a megyei könyvtárban lemezeket hallgatva, könyveket olvasva. Az akkori zeneirodalom-órákon brillíroztam. Érdekelt a dolog, főleg azért, mert konzi előtt úgy éreztem, le vagyok maradva. Elkezdtem készülni a felvételire, és ekkor kiderült, hogy a szakközépiskolás szinthez képest sikerült elég jól felvérteznem magamat zenetöriből. Persze később akadtak kellemetlenebb élményeim is, amikor rájöttem, hogy az a tudás, ami korábban kiemelkedőnek számított, a Zeneakadémia zenetudományi szakán a jó osztályzathoz sem feltétlenül elég. Ennek ellenére tudtam, hogy a zene az, ami igazán érdekel. Így vagy úgy, de ezzel akartam foglalkozni.

ÁR: Szerinted milyen szerepet tölt be a zenetudomány a zenei életben?

TE: A magamfajta alkalmazott zenetörténész egyfajta csatorna lehet a gyakorló muzsikusok és a közönség között. Azt vettem észre, hogy ha lelkesen tudunk beszélni az adott témáról vagy zeneszerzőről, akkor ezt a lelkesedést át lehet adni a közönségnek, aki rögtön másképp fog hozzáállni a művekhez. Egy-egy műsorvezetés után jönnek pozitív visszajelzések ezzel kapcsolatban. Az is érdekes, hogy elsősorban hozzám mernek odajönni az emberek. Ez a „mernek” azért fontos, mert szerintem még mindig él az a nézet, hogy a művész fent van a pódiumon, a néző pedig lent, és a két „szint” nem igazán kommunikál egymással – legalábbis a szavak szintjén nem biztos, hogy van mondanivalójuk. (A fiatalabbaknál persze más a helyzet, náluk már fontosabb a kommunikáció, a személyes brand építése.) Amikor odajönnek hozzám a közönség soraiból, megszólítanak, gratulálnak, megköszönik, hogy felvezettem a darabokat – mert tényleg más füllel hallgatták –, úgy érzem, hogy sikerült valamit átadnom, és betöltenem a közvetítő szerepemet. Azt hiszem, hogy végső soron az ilyen visszajelzések azok, amelyek engem ebben a szakmában és annak
létjogosultságában igazán megerősítenek.