A hallgató, legyen laikus vagy szakértő, óhatatlanul elvárásokkal telve érkezik egy-egy hangversenyre, különösen akkor, ha az előadó a világ legismertebb és legünnepeltebb művészeinek egyike. Az azonban igencsak problematikus, hogy a mesterről alkotott idealizált kép – amelynek létrejöttében többek között ikonikus (lemez)felvételek hosszú sora játszott jelentős szerepet – nem kis mértékben befolyásolhatja a befogadás élményét, és vezethet a produkció torz megítéléséhez.
Több mint öt év után ismét fellépett Budapesten a legendás zongoraművész és karmester, Daniel Barenboim. Míg 2016 decemberében Beethoven 3. zongoraversenyét, ráadásként pedig Chopin g-moll balladáját szólaltatta meg a Dohány utcai Zsinagógában a Fesztiválzenekar közreműködésével, addig ez év január 26-án fiával, Michael Barenboim hegedűművésszel közösen adott Mozart-estet. Az eseményen, amelynek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont, a komponista hegedűre és zongorára írt kamaraművei közül három szonáta (K. 378 B-dúr, K. 481 Esz-dúr, K. 526 A-dúr) és egy variációs formájú alkotás (g-moll változatok az „Au bord d’une fontaine / Hélas, j’ai perdu mon amant” című francia dalra, K. 360) hangzott el.
A három műsorra tűzött szonáta jellegéről sokat elárul a hierarchiát sugalló zongora-hegedűszonáta megjelölés. Attól függetlenül, hogy az A-dúr kompozícióban már csaknem teljes az egyenrangúság a két hangszer között, és a másik kettő, valamivel korábban íródott mű hegedűszólama is jóval változatosabb és komplexebb, mint a szerző gyermekévei alatt keletkezett úgynevezett kíséretes szonátáké. A vezető szerep ugyanis javarészt a zongoristáé; a hegedű egy-egy szólisztikusabb megnyilvánulása mindig üdítően hat. Olyan kamarazene ez, amely természetéből adódóan akkor válik igazán elevenné, magával ragadóvá, ha megfelelő a két hangszer közötti viszony: ha az előadók a dallam-kíséret szerepköröket pontosan és észrevétlenül adják át egymásnak, ezáltal dialógusuk kellőképpen tudatos és intenzív.
Ezzel szemben már a B-dúr szonáta első tételének interpretációjában is feltűnő volt az erőviszonyok kiegyenlítetlensége, történetesen az, hogy a zongoraművész azokban a pillanatokban sem mondott le vezető szerepéről, amelyekben a zenei anyag ezt megkívánta volna. Talán éppen ez vezetett a hegedűművész kevésbé differenciált szólamkezeléséhez: dallami jelentőségű frázisai nem emelkedtek ki a zenei szövetből, miközben kísérőfigurációi túlságosan nagy hangsúlyt kaptak. Mintha az ideális zenei megvalósításról – tempókról, karakterekről, gesztus, kíséret és téma egymáshoz való viszonyáról – meglehetősen egzakt elképzeléssel rendelkező apa félt volna az irányítás átadásától, fia pedig már csak tiszteletből sem szegült ellen. Persze, a meggyőzőbb folytatás reménye időről időre felsejlett, leginkább a lírai középtételek, illetve azok nagyobb ívű, hol bársonyos gyengédséget, hol már-már drámai kifejezőerőt hordozó hegedűdallamai kapcsán. Ezekben a pillanatokban ugyanis megmutatkozott a fiatalabb Barenboim képzelőereje is; bizonyára segítséget nyújtott neki egyfelől a lassú alaptempó, másfelől a két szólam párbeszédének fokozott bensőségessége és az abból eredő sajátosan áttetsző textúra.
A lassútételekben időnként felszínre törő előadói szándék a szünet után, a g-moll variációsorozatban teljesedett ki. A hegedűművésznek kétségkívül jót tett a téma és a moll alaphangnem adta szenvedélyesebb hangvétel, amiképpen az is, hogy ebben az egészen más típusú zenei folyamatban többször és hosszabb ideig (akár egy-egy teljes variáción át) állhatott szólista szerepben. Játéka ekkor vált először igazán szabaddá, ekkor talált rá egyfajta teltebb, vibratóban gazdagabb, de Mozart zenéjétől még épphogy nem idegen hegedűhangszínre. Kifinomult húrváltásai, mesterien kitervelt vonóhosszai technikai rátermettségről és a stílus iránti érzékenységről tanúskodtak, csupán fekvésváltásai bizonyultak időnként stílusidegennek. Ami azonban lényegesebb: a művészek ezt a kompozíciót a valódi kamaramuzsika szellemében adták elő, olyannyira, hogy a hozzáállásukból fakadó energia még az estet záró A-dúr szonáta interpretációjára is hatást gyakorolt.
A hangversenyt általánosságban, az erőviszonyok kiegyenlítetlensége ellenére is áthatotta egyfajta megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan bájosság, amelynek forrása, úgy tűnik, Daniel Barenboim páratlan előadói egyéniségében, zongorajátékának sajátos jellemvonásaiban keresendő. Bár a művész manapság elsősorban karmesterként tevékenykedik, előadói magatartása ezen az estén éppúgy különlegesnek bizonyult, mint ahogyan azt az elmúlt hetven évben megszokhatta tőle a közönség. Higgadtság, megfontoltság, határozottság jellemzte, a legkevésbé sem fölényeskedés vagy magamutogatás. Szinte meg sem mozdult játék közben, mégis bársonyos hangszínre és kitűnő arányokra talált rá; frázisainak megformálásából sugárzott a természetesség. Valami ugyanakkor nagyon is hiányzott a művészetét ismerők számára: a makulátlanság. Futamainak, fürgébb frázisainak hangjai kijátszatlanok maradtak, néhol már-már zavaróan összemosódtak, ráadásul ezt a túlzott mértékű pedálhasználattal igyekezett ellensúlyozni. Talán a kevésbé szerencsés akusztikai beállítás is közrejátszott ebben, talán a lassútételek is emiatt hatottak meggyőzőbben, talán Barenboim ezúttal valóban nem tökéletességre törekedett, hanem arra, hogy otthonosan érezze magát a mozarti zene világában, a zongoránál ülve, fiát vezetve.
Minél legendásabb a művész, annál nagyobb elvárásokat támasztanak vele szemben. Csakhogy minél inkább követelményeire koncentrál a hallgató – legyenek azok akármennyire jogosak vagy jogtalanok –, annál inkább figyelmen kívül hagyja a produkció értékes alkotóelemeit, és uralkodik el rajta a csalódottság. A legfontosabbat megkaptuk: a magával ragadó, jellegzetesen barenboimi előadói személyiséget és az abból eredő kivételes zongorajáték alapvető vonásait. Aligha éri meg, ha erről tudomást sem veszünk.
Németh Kira
Daniel és Michael Barenboim Mozart-kamaraestje, 2022.01.26. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
