Ligeti György művészetének kulcseleme az illúziókeltés: a hangszerek és a hangzó tér adta lehetőségek izgalmasabbnál izgalmasabb kiaknázása úgy, hogy művei hallgatása közben olyan zenei rétegeket, mintázatokat érzékelhessünk, amelyek a kottaszövegben eleve nincsenek is benne. Alkotásainak ez az egyik legjellegzetesebb, ám a mindenkori előadónak leginkább kihívást jelentő tulajdonsága. Éppen ezért igen szerencsés a budapesti közönség, amennyiben a centenárium apropóján számos eltérő, mégis egyformán meggyőző Ligeti-interpretációnak lehet tanúja ezekben a hónapokban.

A zeneszerzőnek szentelt rendezvények lényegében az év eleje óta zajlanak a városban, s a születésnap közeledtekor növekedni kezdett azon hangversenyek száma is, amelyek műsora kizárólag Ligeti-darabokból áll: március 28-án a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai emlékeztek ily módon a száz éve született komponistára a Zeneakadémia Nagytermében, április 6-án pedig a Klangforum Wien a Müpa Bartók termében. A két koncertműsor egyedüli közös pontja a Gordonkaverseny (1966) volt, ami az előadói megközelítés óhatatlan különbözősége miatt éppúgy izgalmas tapasztalattá vált, mint a két terem merőben eltérő akusztikai adottságai révén.

Perényi Miklós telt tónusú játékából végtelen kedvesség sugárzott, és ehhez bensőséges nyitó e’-jétől kezdve mindvégig kifejezés- és érzelemgazdag hangvétel társult. Természetes tehát, hogy Perényi – szólista szerepének hangsúlyozása helyett – elsősorban kamarazenélésre, az együttessel való intim párbeszédre törekedett. Mintha a végtelen messzeségből szüremkedett volna be, oly távolinak ható, fátyolos kezdőhanggal indult Fenyő László néhány nappal későbbi interpretációja a Müpában. Ő kimértebben, racionálisabban, de persze ettől még nem kevésbé hitelesen tolmácsolta a darabot, miközben az irányítást is gyakran kezébe vette.

Ezen a Bartók termi esten egyébként maga a concerto műfaja volt a vezérfonal: másféle alkotás nem is szerepelt a programban, a szerző versenyművei közül négy hangzott el. Elsőként a Kamaraversenyt (1969–70) szólaltatta meg a Klangforum Wien, az éber koncentráció ellenére is élénk közlésvággyal, és kitüntetett figyelemben részesítve a partitúrába kódolt hangszínjátékot. Az együttes ugyanis igen érzékletesen fejezte ki azt, hogy a különféle hangszerek tónusa mennyire átlényegíthető – néha egészen emberivé, néha sajátosan művivé –, vagy éppen egymáshoz milyen rendkívüli módon idomítható. Ezt a tapasztalatot csak mélyíthette a Kelemen Barnabás szólójával előadott Hegedűverseny (1990–92), amely műnek nem utolsósorban egy elhangolt (con scordatura) hegedű, illetve brácsa biztosít különleges színárnyalatokat.

A szünet után a már említett Gordonkaverseny következett, zárásképpen pedig a Zongoraversenyt (1985–88) hallgathattuk meg, főszerepben a mindig, minden részletében harmonikus hangszerjátékú Fejérvári Zoltánnal. Kezei alatt a legösszetettebb poliritmikus szövetek is hihetetlenül természetessé váltak, illuzionisztikus mozgásminták így valóban létrejöttek. Ligeti zenei nyelvének tehát igazán ösztönös beszélőjét lelhettük meg személyében, talán emiatt is kapta ő a leglelkesebb tapsot a három szólista közül. De nem feledkezhetünk meg az est karmesteréről, Eötvös Péterről sem, akinek értő, mégis szubjektív élmények által ösztönzött (ő vezényelt például a Hegedűverseny végleges változatának ősbemutatóján) darabértelmezései nélkül ez az emlékhangverseny, ebben a formában, aligha valósulhatott volna meg.

A zeneakadémiai koncertnek szintén nélkülözhetetlen alakja, összetartó ereje volt a dirigens, Rácz Zoltán: ő a vezénylés mellett láthatóan az esemény koordinációs feladataiban is nagy részt vállalt, továbbá – lévén az Amadinda Ütőegyüttes alapító tagja – ütőhangszeres játékosként működött közre a Síppal, dobbal, nádihegedűvel (2000) című darabban. E dalciklus elemi erővel, nagyfokú érzelmi töltettel és valódi drámai súllyal hangzott el, az előadók fölöttébb széles, illetve árnyalt skáláját vonultatták fel valósnak és valószerűtlennek, a teljes átélésnek és a szövegtől való objektív távolságtartásnak. A 4., Kuli című tétel félelmetesen megrendítőnek hatott. Mindehhez bizonyára hozzájárult, hogy Károlyi Katalin énekművész egyaránt kihasználta a mozgástér, a gesztika, az ének- és beszédhang adta lehetőségeket, valamint hogy a művet részben azok tolmácsolásában hallgathattuk meg, akik annak idején megrendelték, és be is mutatták.

A Zeneakadémián (ellentétben a Müpában rendezett hangversennyel) Ligeti alkotói sokszínűsége állt a középpontban, itt ugyanis a koncertprogram különféle típusú és az életmű más-más időszakából való alkotásokat tartalmazott, rámutatva arra, hogy a zeneszerző minden egyes darabja önálló, koherens világ. A Csellóversenyen és a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című dalcikluson kívül egyfelől a korai, erősen bartóki hangja ellenére is invenciózus Román concerto (1951), másfelől a Ligeti-féle mikropolifónia mintapéldája, a San Francisco Polyphony (1973–74) hangzott el.

Az est igazi különlegessége azonban a második rész nyitószáma, a Poème Symphonique (1962) volt. Ebben a száz metronómra készült műben valamelyest a közönség is előadóvá, vagy legalábbis aktív értelmezővé válik. Hiszen amikor figyelmünket kitartóan irányítjuk az egyszerre elindított, eltérő sebességgel ketyegő és más-más időpontban leálló metronómokra, akaratlanul is olyan mintázatokat kezdünk el felfedezni, amelyek valójában csak a saját tudatunkban léteznek. Akármilyen asszociációk ébrednek ekkor bennünk, képzeletünk egyszersmind életre kel: valóság és illúzió határa a lehető legjobban elhomályosul, s ez végső soron akár arra is késztethet minket, hogy a világról alkotott elképzeléseinket alapjaiban értékeljük újra.

Németh Kira

Rácz Zoltán, Károlyi Katalin, Perényi Miklós, az Amadinda Ütőegyüttes és a Budapesti Fesztiválzenekar, 2023. 03. 28. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem; Eötvös Péter, Kelemen Barnabás, Fenyő László, Fejérvári Zoltán és a Klangforum Wien, 2023. 04. 06. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Figaro 2023. április–május: Ünnepi lapszám Ligeti György születésének 100. évfordulójára.