A Ligeti-centenáriumot két interjúval is megünnepli a Figaro, először egy kortárs magyar zeneszerző segítségével közelítjük meg a 20. századi mester zenéjét. Horváth Balázs Erkel Ferenc-díjas komponista a Doktori Iskolában tartott Ligeti-kurzust a 2022/23-as tanévben. Kezdetben erről kérdeztem, majd más vizekre is eveztünk.
Hőnich Csenge: Ez egy különleges alkalommal megrendezett kurzus, vagy évente indul?
Horváth Balázs: Tavaly azzal keresett meg Ávéd János jazz-szaxofonos, hogy szívesen tanulna Webernről. Ezért meghirdettem egy féléves Webern-kurzust, amelyen a hallgatók még etűdöket is komponálhattak az adott stíluseszközökkel. Ekkor merült fel Ligeti lehetséges témaként, amit a résztvevők meg is szavaztak. Idén ősszel pedig a spektrális zene alapjaival fogunk foglalkozni.
HCs: Mire fókuszált a Ligeti-kurzuson?
HB: A kurzus lényege az volt, hogy Ligeti jellegzetes darabjaiból néhányat alaposan elemezzünk, és a megfigyelt technikákkal komponáljanak is valamit a hallgatók. Olyan kiemelkedő művekkel foglalkoztunk, mint a Lux aeterna, a Continuum, a Kamarakoncert vagy a 2. vonósnégyes egy-egy tétele. A tanév végén pedig a későbbi alkotások következtek, például az Etűdök és a Zongoraverseny. Úgy gondolom, sajnos nem annyira közismert Ligeti zenéje a Zeneakadémián, hogy bármikor tudnánk beszélgetni a stílusáról, zeneszerzői eljárásairól. Pedig nála nagyon könnyen azonosítani lehet ezeket az eszközöket. Ezért is volt fontos szempont nekem, hogy elsősorban ne zeneszerzők számára hirdessem meg a kurzust.
HCs: Milyen hatással van ez a módszer a nem zeneszerző szakos hallgatókra?
HB: Azt látom, fél év alatt többen kezdenek el úgy gondolkodni, mint a zeneszerzők, vagyis másképp hozzáállni a művekhez. A kurzuson nyilván megismerik Ligeti zenéjét, kipróbálják az ő zeneszerzési technikáit, de a fő célom az, hogy rájöjjenek: ez a szemlélet, ezek az elemzési módszerek alkalmazhatók más zenékre, akár régebbiekre is. Tehát hogy a klasszikus zenében nem csupán funkciós rendről vagy tematikus eljárásokról, a romantikában nemcsak harmóniákról, hanem hangzási területekről, sűrűségekről, az anyagok időbeli változásáról is gondolkodhatnak. Emellett sokszor mondtam a hallgatóknak olyan analógiákat, amelyek Ligeti műveit a régizenéhez, például Palestrinához kapcsolják. Érdekes megfigyelni, milyen klasszikus zenében használt ritmikai és metrikai jelenségeket találunk – vagy éppenséggel nem találunk – nála.
HCs: Maga Ligeti hogyan viszonyult a régebbi korok zenéjéhez? Konzervativizmus vagy avantgárd jellemezte inkább?
HB: Ligeti számos régebbi zenét elemzett, a Lux aeternának és sok más művének dallamképzése egyértelműen a 15–16. századi gondolkodással rokon. A nyolcvanas években fel is merült benne az igény arra, hogy újraértelmezett diatonikus hangzások után kutasson. Ez nemcsak a zenei avantgárd túllépéséből fakadt, hanem saját múltjából is. Hiszen az újdonság keresése számára állandó volt: küzdött önmagával, mindig valami újat szeretett volna elérni, ám ez az új egyfajta „konzervatív” megújulást jelentett. Amikor 1957-ben elment Kölnbe, az elektronikus zenei stúdióba, Stockhausenék mellé, végre olyan módszereket tanulhatott meg, amelyek segítségével le tudta írni a fejében hangzó elképzeléseket. De állandóan küzdött azzal is, hogy ne váljon azzá az avantgárd szerzővé, akit a Nyugaton lát. Ő maga úgy fogalmazott: egy olyan börtönben él, ahol az avantgárd az egyik fal, a tradíció pedig a másik. Ő ezeket a falakat akarta áttörni.
HCs: Mond példákat Ligeti új technikáira?
HB: Az egyik egy nagyon híres álmából ered, abból a bizonyos pókhálós álomból: fölmegy egy padlásra, ahol a tárgyak ragacsos pókhálóval vannak beszőve, és az összes érintésre megmozdulnak – minden mindenre kihat. Ezt az élményt próbálta megörökíteni a zenében is, vagyis azt, hogy ha ő valamit „megmozdít”, akkor azzal az egész textúrát megváltoztatja. (Ekkor még nem tudhatta, de ezen elképzelése a káoszelmélethez és a pillangóeffektushoz is kapcsolódik.) Ez a mechanizmus a hangzást sűrűvé, ragacsossá teszi, ami a hatvanas évek zenekari műveiben (Atmosphères, Lontano) érzékelhető, és egyértelműen palestrinai alapokon megkomponált szólamok révén jön létre. És amikor Ligeti ezt megunta, szépen lassan elkezdett visszanyúlni olyan harmóniai jelenségekhez, amelyek szintén valami korábbi zenére jellemzőek. Erre konkrét példa a Kürttrió kezdőmotívuma. Itt Beethoven Les Adieux–szonátájára utal a szerző, csupán eltorzítja a tonális kürtmenetet, ezáltal újraértelmezi a diatóniát. Hasonló játékot figyelhetünk meg az első zongoraetűdben (Désordre): ebben a két kéz különböző diatóniában játszik, a jobb csak a fehér, a bal csak a fekete billentyűkön. A két kéz összeadódásából olyan tizenkétfokúság alakul ki, amely lokálisan diatonikus együtthangzásokra épül.
HCs: Ligeti melyik műve jelentett meghatározó élményt önnek?
HB: A három versenymű (hegedű, cselló, zongora) hangfelvételének megismerése Boulez vezényletével. A lemez a Zongoraversennyel kezdődik, amely rögtön megfogott. Komplex ritmikája egyszerű alapötletekre épül, és ezek az egész első tételen végigvonulnak. Még egy érdekessége a műnek a kivágott szerkezet: érzetre bárhol elkezdődhetett volna, de Ligeti éppen ott kezdte el és fejezte be, ahol. Továbbá izgalmas a harmóniai, ritmikai többrétegűsége, és a hangszerelése is fantasztikus olyan szempontból, hogy kifejezetten nehéz zenei anyag, ám mindig hangszerszerű. Ligeti emellett sűrűn vált hangszercsoportokat, két-három ütemenként cserélődik a hangzáskép, így kaleidoszkópszerű hatás jön létre. Ez egyébként gyakran egybeesik az én zeneszerzői stílusommal, hiszen én is olyan darabokat írok, ahol gyorsan változnak a zenei történések.
HCs: Végezetül, hogyan inspirálja Ligeti az ön munkásságát?
HB: A 2007-ben megrendezett „In memoriam György Ligeti” című zeneszerzőversenyen – ahol 1. díjat nyertem – a darabomnak a POLY címet adtam, mert ezzel tudtam igazán kifejezni Ligeti sokoldalúságát. Ő valahol polihisztor, egy tulajdonképpeni reneszánsz alak volt, akinek gondolkodásához láthatóan több szinten lehet kapcsolódni. A POLY–ban idézetként is jelen vannak anyagok Ligeti zenéjéből, más részletek pedig emlékeztetik rá a hallgatót, emellett utalok a darabban olyan dolgokra, amiket ő szeretett. Ez utóbbira példák M. C. Escher képei. Évekkel később, amikor Kerékfy Márton remek fordításában újraolvastam Ligeti írásait, váratlanul rábukkantam az ő öninterjújára, amelyben a komponálás mikéntjéről beszél, arról, mik az alkotási folyamat inspiratív és spekulatív részei. Ez a szöveg kifejezetten fontos nekem. Fel is használtam die ReAlisierung einer komPosition című darabomban, rapjellegű hangzással kísérve. Ahogy ő szokott új környezetbe helyezni dolgokat, úgy ágyaztam rapkíséretbe az ő szavait. A szöveget a Google Fordító olvassa föl – ezzel is egy furcsa szituáció születik.
