Január 15-én, az Átlátszó Hang Fesztivál keretében került sor Virág Anna Virág Therapy of a Bipolar Bear című kamaraművének ősbemutatójára. A hangversenyen, amelyet élőben közvetítették a Művészetek Palotájából, a MIKAMO Közép-európai Kamarazenekar lépett fel Ajtony Csaba vezényletével. A kompozíció a Müpa 2020 nyarán meghirdetett zeneműpályázatán a díjazott művek közé került, ezért tűzték most műsorra. Alkotói módszereiről, a versenyzésről, valamint a Zeneakadémiára vezető útról számolt be a fiatal zeneszerző.

Varga Abigél: Hogyan kezdődött a zenei pályád, mikor kezdtél el zenét szerezni?

Virág Anna Virág: Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a zenével, amikor hétévesen beiratkoztam az adai Bartók Béla Zeneiskolába. Először zongorázni tanultam, mert rokonaimnál rendelkezésre állt a hangszer. Hozzájuk jártam gyakorolni, heti kétszer negyvenöt percet. Az ezt követő évben kezdtem el furulyázni; minden álmom az volt, hogy beléphessek a város Ifjúsági Fúvószenekarába. A fuvolára esett a választásom, ugyanis az egyik barátnőm fuvolázott és szerettem volna a szólamtársa lenni. Mivel a zenekari játék nagyobb motivációt jelentett, mint a gyakorlás az üres szobában, a zongora egyre kevésbé érdekelt. A zongorázásra szánt időt azonban ki kellett töltenem valamivel, hogy a nagynénémék azt higgyék, szorgalmasan gyakorlok. Így kezdtem el darabokat írni. Emlékszem az elsők egyikére: a kíséret d-moll és cisz-szűkített akkord, Alberti-basszus formájában, fölötte szívettépő romantikus dallam. (Emlékeim szerint éppen szerelmi bánatot éltem meg.) Ekkoriban még senkinek sem mertem elmondani, hogy zenét szerzek.

VA: Mikor köteleződtél el a komponálás mellett?

VAV: 2014-ben nyertem felvételt a Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakgimnáziumba, ahol Szabó Norbert irányítása alatt, fuvola szakon folytattam tanulmányaimat. Az ott eltöltött évek alatt már körvonalazódott bennem, hogy inkább a zeneszerzés érdekel, nem pedig az előadóművészet. Rá kellett eszmélnem: jobban szeretek a színpad mögött lenni koncert közben. Az elhatározás ideje 2018-ban érkezett el, amikor felvételiztem a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumba. Ekkor döntöttem el, hogy zeneszerző leszek. Szerencsére két fantasztikus komponista, Horváth Márton Levente és Zarándy Ákos vezetett tovább az úton, akik segítségével behoztam a lemaradásomat és felkészültem a egyetemi felvételire. Jelenleg a Zeneakadémia elsőéves hallgatója vagyok, főtárgytanárom Barta Gergely.

VA: Bemutatnád röviden a koncerten elhangzó versenydíjas művedet? Milyen a felépítése, mi a koncepció alapja?

VAV: Évek óta bolondulok a clusterekért! A Therapy of a Bipolar Bearben hangcsoportokat állítottam párba, ezeket használtam a teljes zenei folyamat során. Óriási táblázatokat ragasztottam az íróasztalom fölötti falra, és azokból válogattam. Továbbá az érdekelt, hogy a különbözően pulzáló felületek miként tudnak egymáson létezni, milyen alternatív idősíkokat hoznak létre. Ami a formát illeti, az eredeti koncepció szerint két olyan zenei anyag találkozott volna egymással, amelyek egyformán 40 + 30 + 20 + 10 ütemből állnak (ez a „b” anyag esetében fordított sorrendet jelent); az egyik rész csúszott volna át a másikba. Szerencsére ez a komponálás alatt megváltozott. Azt tapasztalom, a darabjaim akkor állnak össze igazán, ha írás közben jön egy ötlet, ami felülírja az addigi terveimet. Itt is pontosan ez történt: a formahatárokat fellazítottam, a szigorúan rendezett motívumokat eltoltam, kidíszítettem, hangszerszerűbbé tettem − az eredeti szabályokat felülírtam a végső elképzelés megvalósításának érdekében.

VA: Általában mi jelent számodra inspirációt zeneszerzőként?

VAV: Az egyik legfontosabb forrásom az, hogy olyan emberekkel beszélgetek, akik valami újat mutatnak. Emellett szeretek kiállításokra, színházba és koncertekre járni. Azt hiszem, egész életem során a szabad zene és az experimentális jazz jelentett igazán meghatározó zenei élményt. A legutóbbi darabomat is ilyen album ihlette, mégpedig a Polar Bear Held on the Tips of Fingers. Még gyermekkoromban találkoztam ezzel a lemezzel, és azóta is a kedvenceim közé tartozik. A napokban a következő konzekvenciát vontam le: azért írok kortárs zenét, mert szeretem a jazzt. (A logikát már nem keresem.) A másik titkom pedig a koncerthallgatási szokásaimban rejlik, ugyanis mindig papírral és ceruzával a kezemben ülök be a hangversenyekre. Ilyenkor jegyzetelek magamnak, felírom, mi tetszett és mi nem ‒ bár bevallom, ez időnként teljesen véletlenszerű asszociációk féktelen lejegyzésébe csap át. Igazán jól csak írásban tudok gondolkodni, így tudatosítom a zenei élményeimet, amelyek később akaratlanul is visszaköszönnek a műveimben. Ez azért fontos, mert annyira sok zenei inger ér napközben, hogy valamilyen módon ki kell válogatnom azokat, amelyek tényleg relevánsak számomra.

VA: Szerinted mit jelent zeneszerzőként versenyezni?

VAV: A komponálást nem lehet kilóra, méterre vagy időre mérni, még csak doppingszabályozása sincs, tehát kijelenthetjük, hogy semmiképpen sem lehet belőle versenyt rendezni! A pályázatokat azért kell kiírni, hogy új darabok szülessenek, munkakapcsolatok épüljenek ki, és a zeneszerzők motivációt szerezzenek. Ha versenyként fognám fel, annak rendkívül negatív hatása lenne a zenére, amit írok. A szakmán belül nemigen jelent problémát a versenyek meghirdetése, hiszen bármilyen eredmény is születik, mindenki tisztában van vele, hogy a végeredmény nem feltétlenül tükrözi a művek valós, objektív értékét. (Ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről.) A pályázati felhívásokat ezzel szemben mégis sokkal hasznosabbnak ítélem meg, mivel azok esetében nem történik rangsorolás. Ezért volt szimpatikus számomra a Müpa zeneműpályázata, de nem kizárt, hogy ott is maradtak fantasztikus művek díjazás nélkül.

VA: Milyen zenei stílusok, irányzatok, formációk érdekelnek a leginkább?

VAV: Szeretek az idővel kísérletezni és új hangzásokat keresni. Vonzanak a különleges kamarazenei formációk nyújtotta lehetőségek, a zenészek szabadságának kérdése, továbbá az improvizáció is. Korábbi hangszeres fellépéseim során kifejezetten örültem az olyan projekteknek, ahol a szerző bizonyos kérdésekben szabad kezet adott, így saját elképzeléseimet is érvényesíthettem. A tapasztalat viszont azt mutatja, a legtöbb zenész jobban szereti, ha pontos instrukciókat kell megvalósítania és a kottába leírtakat maradéktalanul eljátszania. Talán ezért leszek inkább zeneszerző, élvezem az üres papír adta szabadságot.