A bezártság, a találkozások hiánya, az emberi kapcsolatok megélésének szűkös lehetőségei és az otthoni keretek közötti oktatás mind arra sarkallja az embert, hogy hiányérzete a művészet ereje által váljon inspiráló forrássá. E novella nem kínál mást, mint sűrű képzavart, ugyanakkor meglehetősen elvont eszközeivel álomszerű köntösben összegzi az elmúlt hónapok élményeit.

Téli absztrakt

Álmomban már láttam Őt, aki elől most fejvesztve menekülök. Az igazság az – bármennyire is szokatlan –, hogy a hangszeremről van szó, ugyanis szárnyakat növesztett, és ellentmondást nem tűrő tekintettel hajít felém szúrós végű lándzsákat. Bizony. A négy fal között kergetőzünk megállás nélkül, majd amikor elfogy a levegőm, a sarokba kuporodom, ő pedig a szoba túlsó végén, a plafonról pillant le rám:

– Tűzszünet! – olvasom ki a tekintetéből. Mivel beszélni nem tud, a testbeszéd marad az egyedüli mankóm.
– Hogyan kerültem én ide? – kérdezem azután magamtól.
– Mindig is ott voltál – válaszol most hirtelen mégis, pökhendi stílusban, noha én meg sem szólaltam.
– Még hogy mindig is itt voltam! – sértődöm meg anélkül, hogy verbális képességei egyáltalán zavarba hoznának. Mióta itt vagyok, fel-alá szaladgálok. És valóban! Egy tapodtat sem haladtam előre. Milyen igaza van! Erre ő vállat rándít. Jellemző, hogy csak magával törődik. De mi lesz velem?

Egy pillanatra megfeledkezem a jellegzetes akusztikai hatású, ügyefogyott szárnycsapásairól, arcomat a tenyerembe temetem. A csend hangja. Erre van most szükségem. Egy kicsit megnyugszom, hogy legyen elég erőm a következő menetre. Csak bírjam szusszal! A négy fal között nem olyan egyszerű elkapni egy televízió méretű legyet! És még repked is… Tiszta bolondokháza! Ami legalább az enyém, mármint a ház, csak éppenséggel nem tudom elhagyni. Ugyan legszívesebben magam mögött hagynék csapot-papot, de nem tehetem meg. Az embernek viselnie kell a gyűrődést, nemde? Mégis mikor jön el az a pont, amikor már nem szégyen feladni?

Nincs válasz.

Ekkor Ő újabb támadást készít elő, kezdődik elölről a párbaj. Alattomos kacajjal közelít felém, míg én hirtelen felkapok egy lepedőt, hogy ki tudjam védeni az ütéseket. Egy ideig jól állom a sarat, ám amikor éppen hátrálnom kellene, a lábam a hófehér, selymes anyag szorításába kerül, és szerencsétlenül, arccal a padlóra zuhanok.

Kinevet! Micsoda ördög! Mi tagadás, szoknyákkal táncolni sohasem tudtam. Mintha a saját esküvőmet látnám. Vagy mégsem? Lehet, hogy az egy másik kazettán van…

Amint összeszedném magam, Ő ismét támadásba lendül, alaposan megrugdossa a már így is kopott, egérrágta cipőmet. Azután a nyelvemet tépné, de nem hagyom. A karomat is törné, de én nem hagyom! Felugrok, és ezúttal én kergetem meg. Nosza, majd én megleckéztetlek! Hoznám már a vasvillát és fenném a vajazókésemet, miközben ő minduntalan dobálja felém kupidó-nyilait. Ez lenne a szerelem? Itt semmi sem az, aminek látszik. Házasélet ez? Egy zeneakadémista hallgató küzdelme a tanulmányaival? Egy őrült lélek álomszerű víziói? Döntsétek el. Úton, útfélen minden egybefolyik, már azt sem tudom, ki vagyok. Egy légy a pókhálóban, vagy egy békacomb, amiről senki sem tudja, mit keres a frankfurti levesben.

A falak leomlanak. Nem marad más, mint mélységes sötétség. Az egykori ajtó helyén halványlila fény pislákol. A fények mögött néhány kósza emlék foltja lassan feldereng. Nem voltam más, mint hosszú álom, és te nem vagy más, mint olcsó trükk egy elfeledett vágy hamvai felett.

– Tetszik? – kérdezem, ezúttal hangosan. – Én találtam ki. És nem feledhetem. Hallasz még? Azért visszajöhetnél… Én várok. Mint a régi asszonyok, a hetedik ajtó mögött. Tudod, a Bartók-operában. Nem biztos, hogy ismered, mert sohasem játszottam rajtad Bartók-operát.

Nos, nekem egyetlen ajtóm volt csak, de azt sem tudtam kinyitni. Gyengeségből. És lám, beköszöntött a tél. Lábaimat összekulcsolom, kezdek dideregni. Fogaimat összeszorítom, és ha lenne sálam, a fejemet körbetekerném vele. Súlyos lázálom kerülget, nem meglepő, hogy annak az illatát már régóta érzem. Fejbe csap. Mostanra már szörnyű fájdalmak és kínos vágyak közepette vergődöm a porban. Arcom egészen elsápad, lassul a keringésem. Szívem hangos dobogása ringat – mély, téli álomba merülök.

Ekkor látom csak azt, ahogyan kezet rázok magammal, és a vállamat megveregetem. Mintha magamnál lennék. Az udvaron állok. Kémlelem a kék eget, arcomra szabadsággal teli, üde fuvallat csal mosolyt. A tavasz illata. Eljött hát! Állok a verandán, és azon gondolkodom, ugyan mikor éreztem magamat utoljára ilyen szabadnak. Meg azon, hogy vajon mi járhat még az ő fejében, aki én vagyok. Kívülről figyelem magamat, és elkezdem utánozni a mozdulatait. Az én mozdulataimat. Amik kívülről egészen nevetségesnek tűnnek. Minél tovább bámulom, annál inkább elfog a görcs, az undor, és azzal együtt a madarak éneke is torz, artikulálatlan, recsegő zajjá változik át. Feszülten figyelem, és mintha valami dodekafon dallamot hallanék, de közben annyi kerék zakatol a fejemben, hogy a külvilágot már nem is hallom igazán. Semmi sem tart örökké. Sőt, mindössze pár pillanat, amíg az elmém beszámol érzékeim útján a világ történéseiről, majd sorra minden örök ködbe vész. Aki előbb én voltam, már csak emlék, és aki éppen most vagyok, az nem tudja, mi leszek legközelebb. Vagyok is, voltam is, leszek is. Nem bírok megküzdeni a tudattal. Egyszerre vagyok múlt, jelen és jövő? De hát mégiscsak egy vagyok, akkor hogyan tudnék háromfelé szakadni? Ha csak egy vagyok, ki lenne az az egy? Tükör előtt állok, és ahogyan a másodpercek telnek, én is úgy múlok. Minden pillanatban más ember pillant vissza rám. Nem egy, nem három, hanem végtelen. Szédülök. Sírok. Nevetek. Gyűlölök. Szeretek.

Iszonyú fejfájásra ébredek.
– Hol vagyok? – halkan, fájdalommal préselem ki magamból a hangokat.
– Hát ITT. Mindig is itt voltál – súgja a fülembe.

Varga László Dávid