Az alábbi írásban Ottorino Respighi Róma-trilógiájának első részével, az 1916-ban keletkezett Róma kútjai című szimfonikus költeménnyel ismerkedhet meg az olvasó. Miként festi le a természetet, a csendet és a víz hullámait a zene? Mi lehet az ábrázolt benyomások mögött? Miben különbözik Respighi erre adott zenei magyarázata számos kortársának eljárásától?
A 20. század zeneművészetéről elsőként az új kompozíciós technikák megjelenése, (ezeknek eredményeként) a zene tonalitásból való kibillentése, a zord valóság iszonyúságának ábrázolására való hajlam juthat eszünkbe. A zeneszerzők egy jelentős része ugyanis felelősségének érezte, hogy korának társadalmát, politikai rendszereit, természeti csapásait – a valóságot jellemző kegyetlenségek különböző formáit – hangzó anyagként ábrázolja. A múlt század komponistáit számbavéve azonban olyan művészek nevei is felmerülnek, akik a zenetörténet addigi, több százéves harmóniai hagyományát folytatták, s jellemzően a 19. századi gondolkodásukat öntötték zenei formába, akár a ,,modern” hatásokkal egybeolvasztva.
Ottorino Respighi (1879-1936) Róma-trilógiájának első része, az 1916-ban írt Róma kútjai című szimfonikus költeménye a valóságot festi meg zenével, de nem a jelen pusztító légörvényét vagy a megromlott jövőt, hanem a múlt benyomásainak emlékét és az adott pillanat csendéletét zenésíti meg. A természet és a szépség ábrázolása ugyancsak tükrözheti a valót az ember számára. Ahogy ő maga írta:
„A zeneszerző azokat az érzéseket és látványokat kívánta kifejezni, amelyeket Róma négy kútja keltett benne abban a napszakban, amikor jellegük a leginkább összhangban van a környező tájjal, és amikor szépségük a legékesebben szól a szemlélőhöz”.
Nemcsak a mű hangulatában és intenzitásában, hanem a szökőkutak földrajzi elhelyezkedésében (egy csendes völgyből a forgalmas centrumba látogatunk, majd ismét távolodunk a belvárostól), s a napszakok egymásutániságában is (a fokozatos kivilágosodástól a déli csúcspontig, majd az ismét elsötétedő lehajló ívig) kupolás szerkesztési ívet fedezhetünk fel. Az első kút a régi városfalon kívül, a Pincio domb mögötti Valla Giuliában áll; a második a Barberini téren, Róma fontos kereszteződésében; a Trevi-kút a város középpontjában; a negyedik pedig ismét kinn, a Pincio domb közelében.
Az első tétel A Valle Giulia kútja hajnalban (La fontana di Valle Giulia all’Alba) címet kapta. A római Fontana di Valle Giulia 1911-ben épült Cesare Bazzani építész tervei alapján a nemzetközi művészeti világkiállításra. Ahogyan Respighi művének programjában írja:
„A költemény első része, amelyet a Valle Giulia kútja ihletett, pásztori tájat juttat eszünkbe: birkanyájak vonulnak és vesznek bele a római hajnal friss és párás ködjébe.”.
A hegedűszólamot hallva fülünkben csenghet a víz morajlása, a fafúvók témáinál a pásztorsíp dallama.
A Tritón-kút Gian Lorenzo Bernini alkotása, mely VIII. Orbán pápa megrendelésére készült 1642 és 1643 között. Négy delfin tartja a nyitott kagylóhéjat, amelyen a Tritón isten (Poszeidón tengeristen és Amphitrité fia; félig ember, félig hal tengeri istenség) térdel. Kagylókürtjéből a vizet a magasba fújja, mely parancsra a hullámok felcsapnak, majd lecsillapodnak. A Tritón-kút reggel (La fontana del Tritone al mattino) című tételben a viharos hullámokat cintányérok harsogása, virtuóz hegedűfutamok jelzik.
„A zenekar trillái felett váratlanul felhangzó kürtszó vezeti be a második részt, a Tritón-kutat. Olyan, mint egy örömteljes hívogató, amelyre csoportosan szaladnak össze a najádok és tritónok, a vízsugarak között táncolva, kergetőzve.”
A következő állomás A Trevi-kút délben (La fontana di Trevi al meriggio). Róma egyik legnagyobb és legismertebb kútja a 18. század végén épült Nicola Salvi építész tervei alapján klasszicista elemekkel tarkított késő barokk stílusban. A szökőkutat egy kagylón álló Neptunusz szobor uralja, mely körül az egészséget és a bőséget, valamint az évszakokat jelképező négy szobor áll.
„Ünnepélyes téma hangzik fel a zenekarban. Ez a Trevi-kút, fényes délben. Az ünnepélyes téma a fafúvókról a rezekre vándorol és győzelmes alakot ölt. Fanfárok zendülnek meg: a hullámok ragyogó felszínén Neptun szekere jelenik meg tengeri lovaktól vontatva, szirének és tritonok csapatától kísérve. A kíséret eltávolodik, miközben távolból még hallani a fanfárokat.”
Az ünnepélyes téma halk indulása fokozatosan válik egyre fényesebbé. A zenekar a víz örvénylő, morajló hullámzását jeleníti meg, majd halkulva visszaemlékezésként sejlik fel a darab elejének motívuma. Szinte megelevenedik előttünk, ahogy a lovak és a szekerek egyre közelednek, csakúgy, mint a hullámok zúgása és a tritonok kagylókürtjeinek hangja. Végül elhalványul az égbolt, ahogy a vizek megnyugszanak.
Tovább folytatjuk utunkat a következő szökőkútig A Villa Medici kútja alkonyatkor (La fontana di Villa Medici al tramonto) című tétel tolmácsolásában. A Respighi által megkomponált legrégebbi szökőkutat Annibale Lippi építette 1589-ben. Róma hét dombjának egyikén, a magasban elhelyezkedő szökőkútról régen kilátás nyílt a Szent Péter-bazilikára, de a fák ma már eltakarják a kilátást. Mielőtt visszatér a nyitó témához, Respighi zenéje mintha megörökítené a naplemente aranyfényét és a távoli templomharangok zengését.
„A negyedik rész szomorú témával jelentkezik, amely csendes vízcsobogásból emelkedik ki. Ez a naplemente nosztalgikus órája. A levegő telve van harangzúgással, madárcsicsergéssel, lombsusogással. Azután minden lassan megnyugszik az éjszaka csendjében.”
E sorokat olvasva felmerülhet bennünk a művészet feladatának kérdése, melyre máig nem sikerült egyértelmű választ találni. Szükséges-e a szenvedést megjelenítenie a művésznek vagy épp ellenkezőleg: kötelessége inkább a lelki sebek hangokkal, szép harmóniákkal való gyógyítása? Ha az előbbit tartjuk helyesnek, idővel nem érezzük-e magunkon a világ terhének nyomasztó igáját? Fordított esetben nem fedi be szemünket homályként az idillbe való menekülés a valósággal szemben?
Galambos Boglárka Ágnes
A cikk a Papageno oldalán is megjelent.