A magyar régizene-kedvelők számára minden alkalom örömünnep, amikor az élő karmester legenda, Sir John Eliot Gardiner Budapestre látogat. A 2024 óta szabadúszóként működő dirigenst ezúttal első ízben hallhatta a MüPa közönsége a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Noha Gardiner leginkább a historikus interpretáció úttörőjeként régizenei felvételeiről vált világszerte ismertté; a szakavatottabbak tudhatják, hogy repertoárján jelentős helyet töltenek be a klasszicista és a romantikus zeneművek is. Az október 4-én, 5-én és 6-án elhangzott koncertműsor azonban ennek ismeretében is több szempontból szokatlannak számított.

Joseph Haydn Hob. l: 103-as ,,Üstdobpergés” szimfóniáját ez alkalommal a huszadik század első felében alkotó finn zeneszerző, Jean Sibelius két műve fogta közre. 

A koncert különleges aspektusainak egyike már rögtön a kezdeti pillanatokban megmutatkozott: a zenekar egy része ugyanis kórussá alakulva szólaltatta meg Sibelius op. 18-as Hat dal férfikarra című ciklusának utolsó tételét, amelyből a szerző egy vegyeskari változatot készített. A tartalmilag is igen tragikus hangvételű darab (Szívem dala) a finn nemzeti író, Aleksis Kivi A hét testvér című könyvének egy versére íródott, amely egyfajta profán Stabat Materként a halott gyermekét gyászoló anya fájdalmát jeleníti meg. Sibelius ezzel a versfeldolgozásával saját elhunyt kislányának kívánt emléket állítani. Az ehhez mérten megrendítő zene az alkalmi kórus előadásában szívbemarkolóan hatott, amihez – a körülményeket figyelembe véve – meglepően egységes hangszín és a roppant letisztult, ugyanakkor finoman kidolgozott megformálás nagyban hozzájárult. A zenekar tagjai ezzel a komfortzónából való kilépésükkel a kiváló szakmai tudásuk mellett nagybetűs zenész mivoltukról is tanúbizonyságot tettek. 

Az ezt követő Haydn-szimfónia harsány színeivel jelentős hangulati kontrasztot képzett az előzményekhez képest. A nyitótétel bevezető szakaszának sötétebb tónusa után a főtéma izgatott fellobbanása a friss tempóválasztásnak köszönhetően ellenállhatatlan erővel rántotta magával a hallgatót. A meglepetésszerű dinamikai váltások és játékos zenei effektusok egytől egyig üdén és szellemesen érvényesültek. A szinte karikaturisztikusan komolykodó hangvételű lassú tétel és a Menüett sem nélkülözte a humort; a Gardiner vezénylésére jellemző táncos elegancia pedig sajátosan lehengerlővé tette az interpretációt. Az eufórikus légkör azonban természetesen a sodró lendületű Finálé esetében érte el a tetőfokát; a vonósok tizenhatodjainak ünnepi felfokozottságával a túláradó öröm érzését kiváltva a nézőtéren. A derűsen könnyed, mégis fékezhetetlenül energikus tolmácsolás tekintetében érdemes megemlíteni, hogy a zenekar állva szólaltatta meg a szimfóniát, amely jól érzékelhetően pozitív hatást gyakorolt a játékukra. 

A második félidőt teljes egészében Sibelius ll. D-dúr szimfóniája (op. 43) tette ki. E sorok írójában korábban volt némi távolságtartás ezzel a  roppant egyszerű motívumokból építkező, skandináv elemekkel fűszerezett posztromantikus zenével kapcsolatban. Ez az ellenérzés azonban már a legelső, várakozásteljes gesztusok megszólalásakor megszűnt és egy pillanatra sem okozott nehézséget a figyelem átengedése az előadás megkérdőjelezhetetlen szuggesztivitásának. Az első tétel éneklő motívumait a vonósok szinte egy hangszerré összeforrva, nagyfokú hajlékonysággal és áradó természetességgel artikulálták, ugyanígy a rubato második tétel esetében, ahol a tempóbéli és ritmikai rugalmasság miatt kiemelt jelentősége van a zenekari összehangoltságnak. Az élénk harmadik–, majd pedig egy folyamatos kulminációval hatalmassá duzzadó zárótételben Gardiner a hangszínek széles skáláját vonultatta fel, a mű dicsőséges hangulatú befejezésével méltó módon megkoronázva az estét. 

A nagyérdemű elragadtatottságára adott válaszul az együttes egy ráadásszámmal zárta a műsort, amelyet ismételten egy a capella kórusmű, Brahms Abendständchenjének (op. 42 no. 1) megszólaltatása helyezett keretes szerkezetbe.

A hangversenyt hallgatva akaratlanul is el kellett gondolkodjunk azon, hogy mi lehet az az erő, ami a Fesztiválzenekarból ezt a megszokottnál is magasabb színvonalú játékot előcsalogatta. Bizonyára egy ilyen erejű varázsló pálcája. 

Juhos Fanni Mária

Sir John Eliot Gardiner és a Budapesti Fesztiválzenekar, 2026. 10. 05. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem