Szenvedélyes és felszabadult örömzenélés töltötte be a Müpa épületét 2026. október 4-én. A matinékoncerten rendhagyó eseménynek lehetett tanúja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége, ugyanis Sir John Eliot Gardiner karrierje során ezen a koncerten állt először a Budapesti Fesztiválzenekar élére. A nyolcvanhárom éves maestro a debütálásra Haydn és Sibelius műveiből hozott válogatást a hazai publikumnak; a programot október 5-én és 6-án este is meghallgathatták az érdeklődők.
A műsorválasztás egyfelől konvencionálisnak, ugyanakkor kissé meglepőnek tűnhetett az angol karmester részéről. Konvencionális, hiszen Gardiner egyik specialitása a 18. századi repertoár, ebből kifolyólag Joseph Haydn opuszai – kiváltképpen miséi és szimfóniái – is időről-időre műsorra kerülnek irányításával. Az is köztudott, hogy a karmester soha nem köteleződött el kizárólagosan a Beethoven előtti zenék irányába, így – különösen a ’90-es évektől – úttörőként vette lemezre saját együtteseivel „historikus hangszereken” és „történetileg tájékozott” felfogásban a 19. század hangversenytermi-és operarepertoárjának zömét is. A koncertet keretező Jean Sibelius művei azonban mindeddig fehér foltot jelentettek Gardiner karmesteri működésében, így külön szenzációnak ígérkezett a dirigensi bemutatkozás a magyar zenekarral.
A Fesztiválzenekar törzsközönsége tudhatja, hogy a koncertek műsorában olykor a hangszeres zenészek által előadott rövid a capella kórusdarabok is helyet kapnak. Mivel John Eliot Gardiner korunk egyik meghatározó oratórium-és operadirigense, a Fesztiválzenekar játékosai kapva az alkalmon most is becsempésztek a hivatalos programba egy tisztán vokális tételt. A koncert élére Sibelius Hat dal című ciklusának záródarabját, a Sydämeni laulut (Szívem dala, op. 18, no. 6) állították. A zenészeken kissé érződött a kezdeti megilletődöttség, azonban pár taktus után a tőlük megszokott profizmussal, kifejező előadásban, biztos intonációval tolmácsolták a finn zeneszerző alig háromperces, intim hangvételű kórustételét.
A Fesztiválzenekar muzsikusai ezt követően Haydn 103. (Esz-dúr, „Üstdobpergés”) szimfóniájához (Hob. I:103) előkészülve magukhoz vették a hangszereiket. A vonósok – a csellisták kivételével – a korabeli előadói gyakorlatnak megfelelően állva maradtak, ezáltal szabadabb és nyitottabb vonóshangzást kaphattunk. A mű – utókortól származó – ragadványneve az első tételt indító timpanitremolóra utal: a crescendo-decrescendo megszólaló koronás Esz hang ízlésesen és drámaian készíti elő a lassú bevezető mélyvonósokban és fagottokban megszólaló témáját. Ezúttal ezt sajnos nem tapasztalhattuk meg, mivel interpretációjában Gardiner egy múlt századi tradícióhoz csatlakozott, melynek megfelelően a téma megszólalása előtt tremolózás helyett egy teljes quasi-cadenza hangzott el a timpanin. Ezt leszámítva aligha maradhatott hiányérzetünk: a nyitótétel mattabb Adagiója nagyszerűen kontrasztált a valóban életteli Allegro con spirito szakasszal, és a megrendítően gyászos, c-moll, variációs lassútételbe napsugarakként szűrődtek be a dúr-foltok. Az olykor keserédes Menuet és a fürge Finale (újabb Allegro con spirito) során vált igazán érezhetővé, hogy a Fesztiválzenekar tagjai anyanyelvi szinten beszélik az angol karmester energikus, plaszticitásra törekvő klasszika-felfogását. Külön ki kell emelni a Fesztiválzenekar koncertmesterét, Daniel Bardot, aki muzsikustársai számára biztos tájékozódási pontot jelentett oldott és átszellemült irányításával.
A koncert második felét Sibelius op. 43-as 2. (D-dúr) szimfóniája töltötte ki. Gardiner egyetlen, nagy vonással festette meg a mű ívét, mely az első tétel motivikus fejlesztésében vert gyökeret, és a grandiózus, pezsgő fináléban csúcsosodott ki. A szimfóniát nyitó Allegretto a finn zeneszerzőre oly jellemző természetzenét szólaltatta meg, majd a második tételt nyitó timpanitremolo, és az abból kibújó basszusmenet Haydn szimfóniáját idézte. Az ezt követő tüzes Vivacissimóval attaca érkeztünk meg a zárótételt nyitó katartikus pillanathoz; a virtuóz hangszerelésű Finale már-már filmzenei hatásokat mutatott. Hangsúlyozni kell a Fesztiválzenekar előadásában a különösen pregnáns, tobzódó rezesállásokat, valamint a vonósok és a fafúvósok egymást támogató és érzéki párbeszédét.
A muzsikusokon a zárótételben érződött leginkább az örömzenélés okozta felszabadultság, és ez természetesen a közönség előtt sem maradt rejtve. A szűnni nem akaró tapsvihar után – egy újabb keretbe foglalva a hangversenyt – ismét kórust formált a muzsikusok egy szép számú csoportja. Az est meghitt és bensőséges lezárásaként Brahms Abendständchen (op. 42 no. 1) című kórustételével bocsátották útjára a nagyérdeműt.
Izgatottan várjuk Sir John Eliot Gardiner és a Budapesti Fesztiválzenekar következő együttműködését – legközelebb talán épp Mahler világába tesznek majd nemkülönben magával ragadó közös kirándulást…
Molnár Ádám
Sir John Eliot Gardiner és a Budapesti Fesztiválzenekar, 2026. 10. 04. 15.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
