Szeptemberi Zenén túl rovatunkban Hraskó Júlia verseit közöljük.
Költő és muzsikus
Morajló mazarin, kék kantiléna
kérlelő hullámmal nyúl partja felé,
de ha belemarkol annak homoksűrűjébe,
a szó megrebben,
a rím elillan,
elrejti magába seszín déli fény.
Hol az éjben, örökké apadhatatlan,
a hűs fövenyt simítja a még naptól forró víz,
hajszálnyi idegen búg az apály:
Liederek buknak elő.
ῥαψῳδός
Milyennek írjalak?
Phoibosz csigái festik a vihart homlokodon,
lucfenyő boltíve ölel magába,
és kezedbe marta csókját a húr –
Mi más lehetnél: μουσική.
An Daphne
Koravén örökzöldbe fagyva
Fonott lombkoszorúd fürtjeibe mikor
belemart már az ezüst
Mikor ősz susogása cirógat
Majd nem mélázol-e olykor
Milyen gyümölcsöt termett volna a megtorpanás?
Ha nem űz a zsigeri félsz,
Megpillantod-e Orpheusod?
Haza!
Lassan hazaindulok.
Az almafák alatt – melyeket nekem ültettél –
Alvadó mézként pang a csend;
Kikötőjébe
sorra betérnek gondjaim.
Virágok – aggodalmak, melyeket neked
gyűjtöttem idegenben –
abc-be szedve pihennek
lomhán a hamvas konyhaasztalon.
Deres kezeimet
– sokszor elképzelt meleg után –
két tető fogja közre,
s végre
tejszínű paplanföldbe simulnak.
…
Gyöngyeimet
– langymeleg permetű honvágy –
a fiókba rejtem, és lassan,
tévelygő léptekkel
Hazaindulok.
