„Most tél van és csend és hó és halál” – Vörösmarty ezen sora teljesen alkalmas Prikler Mátyás Hatalom című filmjének tömör összefoglalására. Mit jelent szembesülni az elmúlással? Lehet-e az igazság „vak”, és legyőzhetik-e hatalmi érdekek? Többek között ezeket a kérdéseket feszegeti a szlovák-magyar koprodukciós alkotás, amely január 18-án került a magyar mozik műsorára.
A politikai thrillerként megjelölt film nézője hamar rájön, hogy ez esetben a műfajtól várható borzongás, izgalom és állandó félelemérzet helyett reményvesztettséget és visszafogottan, érzékenyen ábrázolt drámai sorsokat kap. A mű cselekményét, atmoszféráját és vizuális világát egyaránt uraló halálmotívum rögtön az első másodpercekben megjelenik: a hófödte szálerdő némaságát a történet középpontjában álló vadászat zaja töri meg, amely során egy fontos uniós posztra pályázó miniszter (Jan Kacer) eldördülő fegyvere az egyik fiatal hajtó halálát okozza. A titkosszolgálat az ügy felgöngyölítésével, majd eltussolásával Marus Steiner ügyvédet (Hajdu Szabolcs) bízza meg, akiről már a film elején megtudjuk, hogy gyógyíthatatlan betegsége miatt mindössze néhány hónapja van hátra. Ám a bűnügy helyett a forgatókönyv az egyes szereplők személyes tragédiájának bemutatására koncentrál. A néző betekintést nyer a balesetben elhunyt fiú családjának fájdalmába, a halálos beteg ügyvéd elmúlásba való beletörődésébe vagy épp a vizek privatizálása ellen harcoló idealista politikus küzdelmébe a bűntudattal.
A szlovák és magyar színészek (valamint az egyedüli cseh, a miniszter szerepében álló Jan Kacer) kivétel nélkül nagyszerű alakítást nyújtanak. A főszerepet játszó Hajdu Szabolcs karakterformálása annak ellenére is rendkívül hitelesnek hat, hogy szövegének legnagyobb része szlovákul hangzik el.
A film rendkívül letisztult látványa „a kevesebb több” elvén alapul. Szembetűnő, hogy a rendező minden élénk színt kiszűrt a képi világból – szinte kizárólag a szürke különböző árnyalatai jelennek meg a vásznon. Ezzel az eszközzel Prikler hatásosan nyomatékosítja a kilátástalanság érzetét, míg a könyörtelenül szimmetrikusan megkomponált képekkel a katatón gyász ábrázolását segíti elő. A németalföldi vanitas-festmények szimbolikáját juttathatják eszünkbe az anyagi világ mulandóságára való finom képi utalások, mint amilyen a levadászott szarvasbika fürdőkádba tett feje, az akváriumban elpusztuló halak vagy a télbe borult természet.
A filmben hallható hanghatások közül sokkal inkább a valamilyen monoton háttérzajjal kísért csendek az atmoszférateremtés eszközei, mint a zenei aláfestés. Tallér Zsófia filmzenéje hangulatfestés helyett kifejezetten szimbolikus jelentéssel bír – ilyen például az utolsó jelenet, amelyben a romlatlan tisztaságot gyerekkórus hangjával ábrázolta.
A hosszú snittek és a festményszerűen statikus, csöndes jelenetek puritánságuk ellenére nem teszik az alkotást szétfolyóvá vagy nehezen fogyaszthatóvá. Mintha a rendező épp az ingerszegénységgel és a kevés zenei aláfestéssel hozná létre azt a különleges ritmust, zeneiséget, amely révén a néző figyelme végig fenn tud maradni. A feszültséget Prikler indirekt módon, nem az eseményeken keresztül teremti meg, így tehát a Hatalom dramaturgiája sokkal inkább zenei, és nem epikus jellegű: ami a „kompozíciót” összetartja, az a csend ritmusa.
Juhos Fanni
