Múzsa rovatunkban ezúttal Wunderlich Márton MA I. évfolyamos, hegedűművész-szakos hallgató önértelmező verseit olvashatjátok csendről, szóról, ébredésről, elmúlásról.
Beszélt világ
A világ egy könyv, egy hosszú szöveg,
a fejezetek emberek. A bekezdések képek,
a mondatok terek és idő,
s a madár, a vonat: szavakkal csicsereg,
a susogó levelek is szavak, s kotyogás,
ha eső csepereg.
Az erkélyen állok, kinézek, de ők némák.
Vajon hallgatnak-e még rám a szavak,
vagy végleg néma marad a kert,
a fák s a tavak, amik fejezetem írták?
Elfordultak tőlem, egy másik
szövegbe átfolytak tintaként az esővel,
s jelenleg én
egy pontatlan margón vagyok
ceruzával lejegyezve.
Hallucináció
Vérem hűtött patak,
keresztülmegy húsbarlangjaimon,
feltölt, és hirtelen megmozdulok.
A Föld egy darabkáját kiszedem,
s megízlelem szétomló zöld húsát az anyaföldnek.
Szétomlik számban, szétroppan csontozata,
s torkomon lecsorog édes leve.
Fülem egyszerű hangzavart hall,
valahol épp szüretelnek,
romlott beszédet jár a szájuk,
s széttapossák a Földet.
Talpam alatt
Kigöngyölt lelkemen sétafikálok,
a szőnyeg váza szilánkos üvegmozaik.
Szilánkos kezek gyolccsal átkötözve.
Talpam alatt idő és csont ropog,
a múlt teste laposan terül el:
neki már csupán ez a felület jutott,
itt, a talpam alatt.
Wunderlich Márton
