Varjak és tündérek
in memoriam Ludvig

Hirtelen egy varjú suhant el a szokatlanul erőteljes, már-már vöröses fényben izzó hold előtt, majd leszállt a közeli templomtorony keresztjére. Eddig a pillanatig – egészen pontosan hajnali három óra tizenhét percig – semmi említésre méltó nem történt, még csak egy falevél sem hullott le a szomszédos tölgyfáról, pedig hosszú ideje álltam az ablakom előtt. Felriadtam ugyanis arra a rejtélyes üzenetre, amelyet álmomban kaptam egy különös teremtéstől. Megállás nélkül azt ismételgette: ha feladod önmagadat, bölcs és gondolkodó énedet, megdicsőülsz. De miért éppen az elmélkedés, a véleményformálás volna a megdicsőülést akadályozó tényező? És miért támadt az az érzésem, hogy az álombeli titokzatos lény és a kereszten üldögélő, sóvárgó tekintetű madár alakja összefügg? A következő napon minden kérdésemre választ kaptam.

Gondolataim sehogy sem hagytak nyugodni, így reggel meglehetősen kimerülten ébredtem. Mivel a rendszeres koffeinfogyasztás az én koromban még a legkevésbé sem javasolt, igyekeztem valamiféle pihentető elfoglaltságot találni erre a kissé borongós, de meghitt szombati napra. Végül úgy döntöttem, a szokásosnál valamelyest hosszabb körutat teszek a városban; ezen az apró, családias településen, amelyben megannyi gyönyörűség lakozik, és amelyből, úgy érzem, szüntelenül nyugalom árad. Szívmelengető a szűk, macskaköves utcák, az antik épületek, a kastélypark és ódon palotája, a finomságokkal teli piac és a minden érdeklődő számára nyitott bálok, szalonok összessége; csupán a városszéli kísérteties erdő mondható kevésbé vonzó látványosságnak. Mindig is jobbnak láttam messziről elkerülni azt.

Elindultam hát a főtér felé vezető úton, amikor azonban a lakhelyemhez közeli monumentális, gótikus templomhoz értem, eszembe jutottak az éjjeli történések, s igen heves aggodalom lett úrrá rajtam. Általában pusztán a rózsaablakok tanulmányozása végett állok meg a szentély előtt (sohasem voltam igazán vallásos, az nem férne össze a világ egészéről alkotott nézeteimmel), ám ezúttal óhatatlanul be is kellett térnem. Az oltárhoz lépve lehunytam a szememet néhány percre, hogy elmélyedhessek a gondolataimban és békére lelhessek. Egyszer csak ismerős hangra és még ismerősebb szavakra lettem figyelmes:

– Ha feladod önmagadat, bölcs és gondolkodó énedet, megdicsőülsz! – emlékeztetett a titokzatos nő, majd elkezdett közeledni felém.

– Sajnálom, de továbbra sem értem, mi a probléma a véleményformálással vagy a bölcsességre való törekvéssel. Egyébként is, mi más vinné előrébb az emberiséget? – kérdeztem, majd szép lassan kinyitottam a szememet és a hang irányába fordultam. Belegondolni sem mertem abba, mióta állhatott mögöttem.

– Ó, mily naiv az emberi szív! – érkezett a válasz. – A bölcsesség minden baj forrása. Gondolkodni: bűn. Aljas hazugság foglya vagy, drága gyermek!

– Nem értem, egyszerűen nem értem – szóltam közbe kissé elbizonytalanodva, de ő rám sem hederített, csak folytatta mondanivalóját.

– Hamis valóság rabjává tettek ők, akiket csodálsz, akikre életkoruk miatt nézel fel. Pedig egyedül a valódi bölcsesség által nyerhetsz feloldozást! Annak megleléséhez viszont egyáltalán nincs szükséged gondolatokra, önálló véleményre. Sőt, éppen ellenkezőleg!

– Hamis valóság? Valódi bölcsesség? De hiszen mi más lehetne az…és…egyáltalán hol keressem? – értetlenkedtem továbbra is, bár sejtettem, hogy választ aligha kaphatok.

– Egy félszemű varjú minden alkonyatkor leszáll a templom előtti szökőkút peremére, hogy abból egy kevés vizet igyék. Ha követed, nemcsak a kérdéseidre kapsz választ, hanem meg is leled a valódi bölcsességet, a megdicsőülés zálogát – adott számomra útmutatást. Ezt követően megfordult és a kijárat felé vette az irányt.

Számtalan kérdés kavargott bennem, ám minden további próbálkozás hiábavalónak látszott: mire csak egy szót is szólhattam volna, a titokzatos teremtés eltűnt a szemem elől. Kétségek gyötörtek, harcoltam kíváncsiságom ellen. Elképzelni sem tudtam, mihez kezdenék gondolatok – eszmék, nézetek, ellentmondások – nélkül, hiszen másból sem állt az életem. Leültem hát napnyugtáig a szökőkút közelében, a zöldellő pázsitra, és belső vívódásaimat csillapítandó Goethe soraiban kerestem megnyugvást, amelyek ezúttal is segítettek a döntéshozatalban. Amennyiben „a felnőttek is gyermek módjára botladoznak ezen a földön”, úgy miért nézek fel rájuk a kezdettől fogva, bármiféle megkérdőjelezés nélkül? Nyitott szemmel kell járnom. Talán igazat beszélt az a nő.

Hozzávetőleg itt szakadt félbe a gondolatmenetem, ekkor ugyanis halk szárnycsapkodásra lettem figyelmes. Egy dolgot leszámítva minden úgy történt, ahogyan arról előzetesen értesültem: a varjúnak tényleg hiányzott a jobb szeme, ugyanakkor szívszorítóan sóvárgó tekintettel nézett felém. Mintha minden lehetséges eszközét bevetve próbált volna lebeszélni arról, amit elhatároztam. Ez a nem várt körülmény igencsak baljósnak hatott, főképpen azért, mert tekintetében óhatatlanul a kereszten üldögélő madarat ismertem fel. Kíváncsiságom ugyanakkor legyőzhetetlennek bizonyult; a valódi bölcsesség ígérete túlságosan vonzott még engem, örök racionalistát is.

A félszemű varjú – miután belátta, hogy erőfeszítései teljes mértékben hasztalanok – felszállt a szökőkút pereméről, és egy szűk mellékutcán keresztül egészen a településen kívüli erdő határáig vezetett. Amikor az úticél világossá vált számomra, még egyszer utoljára megkérdőjeleztem döntésem helyénvalóságát, de végül arra jutottam, hogy még az ismeretlentől vagy a változástól való félelem sem akadályozhat meg az igazság és a valódi bölcsesség leleplezésében. Vettem egy mély levegőt, majd átléptem a két terület közötti határt.

Lilás színű köd örvénylett a fák között; az ágakról lámpások lógtak. Ahogyan haladtunk tovább a kitaposott ösvényen, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a város és az erdő felépítése egymással tükörszimmetrikus: a tekervényes, szűk ösvények a temploméhoz hasonló térbe torkollottak. A reményt sugárzó gótikus szentély helyén azonban valamiféle gonosz, alvilági társaság találkozóhelyére emlékeztető romos épület állt; a szökőkútból, amelynek peremén útitársam megpihent, vér csordogált. Nem ivott belőle. Leülni persze nem tudtam, itt ugyanis nem puha pázsit, hanem rémséges tövismező fogadott. Tavasz helyett ősz, élet helyett halál, víz helyett vér: kifordított világ ez – gondoltam magamban.

Hamarosan egy iszonyatosan csúnya lény mászott elő négykézláb a romok közül.

– Jöttem feladni önmagamat, bölcs és gondolkodó énemet, hogy megismerhessem a valódi bölcsességet és megdicsőülhessek! – szólítottam meg az újabb útmutatás reményében.

– Ó, hát valóban ennyire naiv az emberi szív?! – felelte kárörvendő kacajjal. Az ismerős szavak és a még ismerősebb hangszín miatt az alakváltozás ellenére is azonnal tudtam, ki ő. – A bölcsesség minden baj forrása? Gondolkodni bűn? Aljas hazugsággal csaltalak csapdába, ostoba gyermek! – folytatta, és tette egyértelművé, milyen jól átvert.

– Nem értem, egyszerűen nem értem – mormoltam egészen halkan, ő mégis meghallotta szavaimat.

– Hogyan is érthetnéd?! Az én népem legfőbb ellensége az ember: a bölcs ember gondolatai és racionalitása. A fennmaradásunk egyedüli garanciája az, ha minden hozzád hasonló fiatalt eltüntetnünk a föld színéről.

– Nem félek a haláltól, sem a fogságtól – vágtam rá némi közönnyel.

– Nem fogsz meghalni, sem fogságba esni. Sokkal szörnyűségesebb sors vár rád.

Noha ezzel igencsak megrémisztett, menekülés helyett inkább belenyugodtam a helyzetembe. Visszaút innen halandó számára nincs. Mielőtt elkezdte volna a „halálnál is szörnyűségesebb sorsom” beteljesítését, végig kellett hallgatnom ennek az alvilági népnek a történetét. Mint kiderült, az emberek csak gonosz tündérekként emlegetik őket, akik a végtelen sötétségben élnek és gyerekeket rabolnak el. Pedig valójában nem pusztán elrabolnak, hanem egyenesen a szolgálatukba állítanak minket.

Éjféltájt azt a parancsot adta a nő a félszemű varjúnak, hogy csőrével kaparjon kisebb lyukat a romok közelében (engem pedig vezessen oda a mélyedéshez), majd, miután mindkét lábamat betemette földdel, szép lassan vájja ki az egyik szememet. Nyilvánvalóan nem először kellett megtennie, eléggé gyakorlottnak tűnt. Amikor jobb szememből már egyetlen porszem sem maradt a helyén, a madár egy nagyobb vödörnyi vért hozott a kútból, amivel az egész testemet alaposan átitatta. A maradékot az utolsó cseppig ki kellett innom a vödörből. Nem maradt el a hatás: csontom és húsom fokozatosan elporladt, erőm egyre inkább elhagyott, és végül, éppen mielőtt maradványaim ténylegesen a földre hullottak volna, lelkemet két lába segítségével kihúzta a szívem alól. Ezt követően végig kellett néznem, ahogyan poraimból az elátkozott romok szellemei új formát öntenek. Emberi alakomat varjúvá változtatták, majd lelkemet könyörtelenül visszalökték ebbe az új testbe. Egyedül a tudatom maradt ép. A gondolkodás képességétől, sajnos, nem fosztottak meg.

Metamorfózisom befejeztekor a tündérnő parányira zsugorodott, a hátamra ült és repülésre kényszerített. Egyenesen a városba, a gótikus szentélyhez irányított; meg sem állhattam addig, amíg a templomtorony keresztjére nem értünk. Repülés közben gyors pillantást vetettem az épület órájára. Három óra tizenhét perc.

Vezérem most éppen meredten bámul egy közeli épületre, annak is egy ablakára, amelyben hozzám hasonló fiú álldogál. Sóvárgó tekintettel nézek felé.

Megvan a következő áldozat.

Németh Kira