Poulenc versenyműve orgonára, vonósokra és timpanira a 20. századi orgonairodalom legismertebb concertóinak egyike. Barokk, romantikus és modern elemeket egyaránt tartalmaz; komoly és elmélyült belső világa, nem mindennapi hangszerelése, valamint különleges hangszínei miatt sokak kedvencévé vált.

A darab Winnaretta Singer (Edmond de Polignac) hercegnő megrendelésére készült, aki kedvelte és támogatta a művészeteket. Párizsi palotájának szalonjában, amelyben egy Cavaillé-Coll orgona is helyet kapott, gyakran rendezett koncerteket. A Cavaillé-Coll hangszereket világszerte a legjobb orgonák között tartják számon. Gyakran magánhasználatra készültek, mint ahogyan ez esetben is.

A feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy a párizsi Henri-Martin sugárúton álló kastély szalonjában orgonára és kisebb zenekarra komponált művet adjanak elő. Mivel a hercegnő kezdetben arra vágyott, hogy a megrendelt darabban ő maga játszhasson orgonistaként − de nem hivatásos zenész volt, hanem műkedvelő −, olyan alkotásra vágyott, amelynek az orgonaszólama technikailag nem annyira nehéz. Eredetileg egy másik francia zeneszerzőt, Jean Francaix-t kérte fel a feladatra, de ő ezt visszautasította. Poulenc viszont elfogadta a megbízást, majd 1934-ben nekilátott az orgonaverseny megírásának. Bár a szerző a zenei anyag színvonalas és grandiózus jellegével hamar átlépte azokat a határokat, amelyeket Singer szabott, nem változtatott elképzelésén. A bemutatóra végül 1938-ban került sor az említett szalonban egy privát koncerten, szólistaként Maurice Duruflé játszott.

1936-ban, a komponálási folyamat idején Poulenc élete jelentős fordulóponthoz érkezett. Egy kedves, közeli barátja elvesztése mellett Európa helyzete (a háborút sejtető politikai hangulat) is egyre inkább elkeserítette. A megtörtség megváltoztatta őt, felébresztette benne rég elhagyott katolikus hitét: ettől kezdve számos egyházi művet szerzett. Ez a hatás igen komoly minőségben mutatkozik meg az orgonaversenyben, főképpen, ha kontrasztba állítjuk korábbi kompozícióival. Maga a szerző is félig-meddig a vallásos témájú alkotásai közé sorolta, később egy levélben pedig így nyilatkozott róla: „Nem a kétzongorás koncert tréfás zeneszerzője írta, hanem a kolostorba induló Poulenc”.

Érdekesség, hogy ez Poulenc első orgonára írt műve. Éppen ezért a komponálás előtt sok időt töltött a régi nagy mesterek – köztük Buxtehude és Bach – orgonaműveinek tanulmányozásával, aminek hatása kimondottan érezhető a concertón. Segítséget kért a kiváló párizsi orgonistától és zeneszerzőtől, Duruflétől is, aki megmutatta neki az orgonában rejlő lehetőségeket mind a technika, mind a regisztráció terén. A zenekar Poulenctől szokatlan módon kisméretű, mindössze vonóskarból és timpaniból áll, talán azért, mert ebben a tekintetben tartotta magát a kéréshez, vagyis az apparátust a hercegnő szalonjának méreteire szabta.

Az egészen rövid, alig több mint húszperces kompozíció egyetlen tételből áll és hét, egymástól karakterében és hangzásvilágában is eltérő szakaszra osztható. Több kiváló felvétel született belőle; külön érdekesség, hogy az egyiken maga Duruflé játszik. Poulenc g-moll orgonaversenyét hallgatva szinte gótikusnak mondható mélységek és magasságok – hatalmas feszültségek és lenyűgöző színek – tárulnak elénk, nem véletlenül vált sok zeneszerető egyik kedvenc darabjává.

Bognár Domonkos