Nőnaphoz kapcsolódó zenetörténeti anekdotákat találni szinte lehetetlen vállalkozás, holott a nők mindig is szerepet vállaltak a zenei életben. A ,,maestro-mítosz” kizárólag férfiakhoz kötődne? A jeles nap alkalmából olyan történeteket gyűjtöttem, amelyek cáfolják ezt.

,,A szellemnek nincsen neme” – tartotta Liszt Ferenc. Kiváló női tanítványai közé tartozott többek között Martha Remmert, Vera Timanova és Sophie Menter; utóbbit ebben a híressé vált elismerésben részesítette: ,,egyetlen törvényes leánygyermekem a zongorajátékban”. Liszthez hasonlóan nyilatkozott a tavalyi évben Oksana Lyniv, a bolognai Teatro Comunale karmestere, Olaszország első női zeneigazgatója is:

Egy zenekar három perc után látja, hogy alkalmas vagy-e a vezénylésre, van-e elképzelésed a zenéről, arról, hogy hogyan kell szólnia egy darabnak. Azt is azonnal észreveszik, hogy meg tudsz-e válaszolni egy zenei kérdést, jól intesz-e a pálcával vagy hogy gondot okoz-e száz ember irányítása. Ha megvan a bizalom, kicsit sem érdekli őket, hogy nő vagy férfi vezényel. Ez csak az újságírókat érdekli.

A nők sokáig kizárólag olyan szerepköröket tölthettek be a zenei életben, amelyekre az adott társadalmi közegben lehetőséget kaptak. A 12. században Hildegard von Bingen csak azután komponálhatott, hogy a pápa arra engedélyt adott, míg Barbara Strozzi – aki 1644 és 1677 között több művet adott ki Velencében, mint bármelyik kortársa – befolyásos apja támogatásával tehette azt meg. Ettől függetlenül első madrigálkötetének előszavában kifejezte azzal kapcsolatos félelmeit, hogy vajon miképpen fogadja majd egy női zeneszerző kompozícióit a publikum. Hét évvel később, a Cantate, ariette e duetti (op. 2) megjelenésekor pedig ekképpen mentegetőzött:

A női képzelet szegényes bánya, nem származik belőle olyan kincs, amely előkelő uralkodók ékes koronáit díszíthetné.

Clara Wieck, Robert Schumann felesége csodagyerekként kezdte pályafutását. Az 1830–40-es években koncertezett, akárcsak Liszt Ferenc vagy Sigismond Thalberg, és az egyik első olyan művész volt, aki előadásain fejből játszott. Brahms gyakran fordult hozzá tanácsért a darabjaival kapcsolatban, sőt Clara adott elő elsőként nyilvánosan Brahms-művet. Tehetsége és zenei életben betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen, ennek ellenére így fogalmazott, amikor harminchat évesen abbahagyta a komponálást:

Egykor azt hittem, hogy rendelkezem alkotói tehetséggel, de ezt az elképzelést feladtam; egy nőnek nem szabad a komponálás után vágyakoznia – még soha nem is volt olyan, aki képes lett volna rá. Arra kellene számítanom, hogy éppen nekem sikerül?

A korszak másik ismert szerzőnője, Fanny Mendelssohn–Hensel, Felix Mendelssohn nővére másféle nehézségekbe ütközött. Bár zeneszerzőként és zongoristaként is különösen tehetségesnek bizonyult, ráadásul hasonló zenei oktatásban részesült, mint testvére, mégsem támogatták művészi karrierjének építésében. Ennek oka – a társadalmi elvárás – apja 1828-ban írt leveléből is kiolvasható:

Stabilabbá és összeszedettebbé kell válnod, és komolyabban, buzgóbban kell készülnöd az igazi hivatásodra, egy fiatal nő egyetlen lehetséges hivatására – hogy háziasszonnyá válj.

Ennek ellenére testvérével vetekedő zeneszerzői tehetségéről nemcsak művei, hanem egy anekdota is tanúskodik. Fanny kevés kiadott dala közül hármat Felix neve alatt publikált a 12 Gesänge (op. 8) című gyűjteményben. Egy alkalommal Viktória brit királynő külön kiemelte a sorozatból az Italien című darabot, és Felixet személyes dicséretben részesítette a tételért. Csakhogy a dal nővérének műve volt. Későbbi levelezésekből kiderül, hogy Felix nem ékeskedett idegen tollakkal: a királynőnek is elárulta a szerző valódi kilétét.

Rebecca Clarke-nak, jelentős 20. századi brit zeneszerzőnőnek nem csupán a tehetségét, hanem egyenesen a létezését kérdőjelezték meg. Miután 1919-ben Brácsaszonátájával a Berkshire Fesztivál zeneszerzőversenyének győztese lett, különböző feltételezések terjedtek el, amelyek szerint nem ő írta a darabot. A szerző így nyilatkozott az esetről:

Amikor életem egyetlen kis sikerét elértem a Brácsaszonátával, elterjedt a hír, miszerint nem én komponáltam a darabot, más írta meg helyettem. Egy-két erről szóló újságcikket még ki is vágtam, melyek arról szóltak, hogy lehetetlen, hogy én legyek a darab szerzője. A legmókásabb közülük az volt, ami szerint nem is létezem, nincs olyan személy, hogy Rebecca Clarke… ez Ernest Bloch álneve! Ezek az emberek csodálatosan kitaláltak mindenfélét – én meg gondoltam magamban, milyen mókás ötlet, hogy amikor Bloch gyengébb műveket ír, kénytelen női álnevet használni – és a közönség ezt el is hiszi!

Nadia Boulanger francia zeneszerző, karmester és tanár a 20. század egyik legnagyobb hatású pedagógusa volt. Tanítványai közé tartozott Daniel Barenboim, Leonard Bernstein, Aaron Copland és John Eliot Gardiner is. Számos legendás zenészt inspirált, emellett nőként először vezényelhetett több amerikai és európai szimfonikus zenekart. Amikor 1939-ben megkérdezték tőle, hogy milyen érzés volt dirigálni a Bostoni Szimfonikus Zenekart a Dumbarton Oaks című Stravinsky-mű premierjén, csak ennyit válaszolt:

50 éve nő vagyok, felocsúdtam már a kezdeti ámulatból.

Jereb Hanna

Források:
Alan Walker, Liszt Ferenc 3.: Az utolsó évek 1861–1886, ford. Fejérvári Boldizsár (Budapest: EMB, 2003).
Michael Maier, „Oksana Lyniv: »Das Geschlecht spielt hier keine Rolle«”, Berliner Zeitung (online).
Norman Lebrecht, A komolyzene anekdotakincse, ford. Szilágyi Mihály (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2012).
Anna Beer, Sounds and Sweet Airs: The Forgotten Women of Classical Music (London: Oneworld Book, 2016).
Liane Curtis, ,,A Case of Identity”, The Musical Times, 137 (1996)/5, 15.
Nancy B. Reich, Clara Schumann: The Artist and the Woman (Cornell University Press, 1985).
Marcia J. Citron, ,,The Lieder of Fanny Mendelssohn Hensel”, The Musical Quarterly, 69 (1983)/4, 570–594.