Bach Kunst der Fugéja, Mozart Requiemje, Bruckner 9. szimfóniája, Mahler egytételes és Beethoven alig kitapintható Tizedikje – a befejezetlen művek mementóként állnak előttünk. Jelzik, hogy az alkotók mennyire kiszolgáltatottak a sors szeszélyeinek, hiszen sokuk pályája nem lekerekítve ér véget, hanem látszólag értelmetlenül szakad félbe. Schubert viszont nem az élete végén írta a kéttételes h-moll szimfóniát, így első ránézésre rejtély, miért maradt a mű befejezetlenül. De csak első ránézésre.
A költő Franz Grillparzer ekképpen fogalmazta meg Schubert sírfeliratát: „A zenetörténet itt gazdag kincset, de még szebb reményeket temetett el.” Ez azt jelenti: Schubert számos remekművet hagyott hátra, de ki tudja, mi mindent írhatott volna még? Persze a kijelentés önmagában igaz, azonban kissé szerencsétlenül hangzik: arra utal, hogy amit Schubert ténylegesen megírt, csak kezdet, a „lényeg” ezután következett volna. A költő mentségére szolgáljon, hogy ekkor még nem ismerhette Schubert műveinek nagy részét, ugyanakkor a csaknem 1000 darabot számláló műjegyzék (a Deutsch-katalógus) ékes cáfolata Grillparzer kijelentésének.
Valami mégis Grillparzer igazát támasztja alá: Schubert életműve kifejezetten sok töredékes művet tartalmaz, ennélfogva szinte lehetetlen megállapítani szimfóniái pontos számát. Ha csak a befejezett műveket vesszük számításba, hetet írt, ha pedig minden ma ismert töredéket, tizenhármat. Vajon mi késztette Schubertet arra, hogy az 1822 őszén keletkezett h-moll szimfóniát – két végleges formát kapott tételt és egy scherzo-vázlatot – a fiókba zárja? Az ok teljesen prózai is lehet: kompozíciós nehézségek merültek fel, amelyeket az első két tételnél lényegesen kezdetlegesebb scherzo-töredék tükröz.
De a helyzet talán nem ilyen egyszerű. A szigorúan egzakt módszereket alkalmazó történeti kutatás sohasem deríthet fényt teljes egészében az alkotó intencióira, főképpen akkor nem, ha azokkal – legalábbis tudatos szinten – maga az alkotó sem lehetett tisztában. Márpedig a h-moll szimfónia keletkezésének hirtelen, gyors kezdete és különös félbeszakadása talán az egész mű „démoniságához” kapcsolódik. Schubert ugyanis ebben a darabban valami egészen megdöbbentő, új hangra talált rá.
Az első tételt hallgatva az a benyomásunk támadhat, hogy egy végtelenül sötét dráma játszódik le előttünk. Itt már tetten érhető a romantika világfájdalma és a távolba vágyódás jellegzetes schuberti hangja (amelyről a zeneszerző megannyi dala is tanúskodik). A második tétel hangulata egészen közel áll az elsőéhez, csak a megvilágítás különbözik: a borongós h-mollt a varázsos atmoszférájú E-dúr váltja fel. Csupa olyan érzés, amely valami nálunk mérhetetlenül nagyobbra és megismerhetetlenre irányul. Schubert nem csupán feltalálta ezt a zenei világot. Egész alkotói lénye annyira összeforrt vele, hogy joggal mondhatjuk: megtestesítette azt. Talán sohasem lépett előre annyit ezen a téren egyetlen művel, mint a h-moll szimfóniával. Lehetséges, hogy valójában ezért nem fejezte be: talán visszariadt tőle, mert úgy érezte, túl nagy lépést tett meg.
Schubert későbbi művei ugyanakkor mit sem bizonyítanak jobban, minthogy a zeneszerzőnek folytatnia kellett a h-moll szimfóniával megkezdett utat. Többé nem léphetett vissza.
Mártonffy Marcell Miklós
