Az alábbi leírás Lányi Viktor 1916-os kritikájából származik, amely Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének színházi felújításáról jelent meg a Nyugat című folyóiratban:

„A színpadi játékot kísérő zene, mint műfaj, klasszikus múltra tekint: Beethoven, Mendelssohn, Schumann, Bizet ilyen irányú alkotásai hármas szerepben társítják a zenét a színpadon folyó cselekvéssel. Mint összekötő, áthidaló eszközt, a szcenikai változások okozta megszakítások kitöltésére. Mint melodramatikus aláfestést a lírai vagy drámai részletek hangulatának fokozására. Végül mint önálló betétet (dal, tánc, induló, balett, pantomim). A zenének ilyen alkalmazását főleg a fantasztikus tárgyú verses darabok kívánják meg; a legtöbb mesejáték előadása alig is képzelhető el kísérőzene nélkül.”

A Nemzeti Színház által felkért zeneszerző, Weiner Leó kísérőzenéje mindhárom említett „szerepben” maradéktalanul helytáll. Weiner karakterzenéit hallva rögtön megelevenednek előttünk Vörösmarty alakjai. A légies tündérzenékben az érzékeny hangszerelés – a magas hegedűregiszterek, a hárfa használata, a fúvósok lebegése – idézi elénk a mesei világot.

Weiner Leó Csongor és Tündéjének legteljesebb változata a színpadi kísérőzene. Ezenfelül ismerjük két balettváltozatban, szvitként és pantomimként. Sőt, egyes tételeit önmagukban állva, a nagy egészből kiragadva is gyakran játszották korabeli koncerteken, akár szerzői zongoraátiratban. A komponista 1913. november 1-jén készült el a teljes kísérőzenével, és onnantól kezdve haláláig alakítgatta, új formákba öntötte. Mivel csak az alak változott – nem születtek új tételek vagy új tematikus anyagok – a zene magja a közel fél évszázad alatt mély gyökeret eresztett Weiner életművében.

A teljes kísérőzene bemutatója előtt két évvel, 1914-ben, egy népoperai matiné-előadáson, Reiner Frigyes vezényletével hangzott el először részlet – egy közzene – Weiner színpadi kísérőzenéjéből. Az Intermezzo a huszonhárom tételből a Csongor és az ördögfiak című, amely lassú bevezetőből és scherzóból áll.

A h-moll bevezető rész (Tempo di marcia funebre) Csongor barangolását ábrázolja. A 8. ütemtől kezdődő folyamatos negyedmozgás – előbb a vonósok pizzicatója, később a hárfa arpeggiója – a főhős komótos bandukolását illusztrálja. A tétel tematikus anyaga egyszerű: a pentaton témát a csellók és a nagybőgők mutatják be, majd teljes vonóskaron szólal meg. Ezután többször megismétlődik fúvós és vonós szólampárokon. A zenei anyag fortissimóig fokozódik, a csúcsponthoz érve szinkopáló ritmika jelenik meg, valamint tremolo a timpanin. A téma visszatérésekor hárfán és fuvolán megszólaló fiszek (a teljes darabban központi eleme a tündérzenéknek a gesz/fisz hang) emlékeztetik Csongort küldetésére: Tündérhon a cél. Végül egészen pianissimóig csendesül a zene, és a téma utoljára szólóklarinéton hangzik el.

A második, hosszabb szakasz egy szonátaformájú Scherzo. Mivel a színházi partitúrában ez a tétel közzeneként szerepel, a mindenkori előadó akár rövidíthet is rajta. Ilyen esetben az első hetvenöt ütem után egy hosszabb szakasz kimarad belőle. A népoperai matinékoncertről beszámoló kritikus az Ujság hasábjain a „scherzók mesterének” nevezte Weinert. Valóban úgy tűnik a komponista életművéből, hogy a játékosságot, a tréfás hangvételt általánosságban magáénak érezte.

Csáth Géza – aki egyébként jó barátságot ápolt Weinerrel – az Intermezzo 1914-es bemutatója után így fogalmazott:

„Magyarsága éppen úgy és éppen annyira stilizált, mint Vörösmartyé. Zenéje az egészen népiestől ugyanolyan távolságban áll frazeológiájával, instrumentatiójával és belső formáival – mint a Csongor és Tünde rímei, versei és egész kompozíciója!” 

Csáth rendkívüli művészeti érzékenységét mutatja, hogy már a teljes kísérőzene megismerése előtt ilyen pontos leírást tudott adni Weiner művének egyik alapvető tulajdonságáról, miszerint az teljes összhangban áll Vörösmarty szövegével.

Igazán kár, hogy a teljes kísérőzene ismeretlen a nagyközönség előtt. Bízzunk abban, hogy egyszer visszakerül méltó helyére: Vörösmarty drámája mellé a színházba.

Kéri-Nagy Petra