Borbély László október 6-án In Memoriam Glenn Gould címmel adott zongoraestet a Zeneakadémia Solti termében, emléket állítva a 20. század egyik legnagyobb zongorista-egyéniségének.

Brindzik Bori: Hogyan fogalmazódott meg Önben a hangverseny koncepciója, és hogyan állt össze a műsor?

Borbély László: Tulajdonképpen Glenn Gould neve vált hívószóvá, hiszen mindig is tiszteltem a munkásságát. Szokásommal ellentétben most semmi sem volt szándékos a koncertprogramban, az is szinte csak véletlen, hogy az előadás majdnem napra pontosan a művész halálának harmincnyolcadik évfordulójára esett. Kiderült ugyanis: jó pár olyan darab szerepel a repertoáromban, amelyet ő is rendszeresen műsorra tűzött, így hát vettem a bátorságot és összeállítottam a programot − mondhatni „hozott anyagból”. Valójában mindig minden műsor „hozott anyagból” áll össze, a kérdés tehát csak az, hogyan tudnak ezek a művek kölcsönhatásba lépni egymással.

BB: Ez esetben miként valósult meg a kölcsönhatás?

BL: Borzasztóan szeretem a határhelyzeteket, ahogyan az első látásra nehezen megragadható műveket is. Ebben a programban mindegyik darabot zavarba ejtő stilisztikai gazdagság jellemez. Hogyan tágítja ki Bizet a kromatika segítségével a romantikus stílus fogalmát? Hogyan képes Schönberg a barokk szvit formai és stilisztikai sajátosságait ötvözni a dodekafóniával, és ezáltal létrehozni valami egészen újat? Hogyan kísérli meg a huszonhárom éves Berg, a 20. század legelején, a wagneri zene esztétikáját átültetni egyfajta posztromantikus stílusvilágba,  és érvényt szerezni annak a századforduló szecessziós légkörében? Illetve miként visz végbe Beethoven (nem csak) az Op. 101-es szonátában valami olyat, ami gyakorlatilag a forma határainak korábban elképzelhetetlen feszegetése? Természetesen Sweelinck és Bach is elképesztően modern szemléletű volt, így került a műsorba a Kunst der Fugéból a VII. Contrapunctus, továbbá Sweelinck Fantáziája. Ez utóbbi különösen izgalmas kihívást jelentett, mert ilyen régi zenét eddig nem sokat játszottam.

BB: Gould maga is híressé vált újító szellemű felfogásáról és radikális megközelítéseiről, ennek köszönhetően a mai napig megosztó figura. Önt mi ragadta meg leginkább az ő zongorajátékában?

BL: Játékának milliméterre lebontott pontossága csak nagyon kevés más zongoristánál figyelhető meg. Zongorahangjának egzaktsága szintén utolérhetetlen. Nagyon sok általam (is) csodált és tisztelt mestere van a 20. századnak, Glenn Gould azonban minden szakmabeli számára megkerülhetetlen alakja a zongorázás történetének.

BB: Van olyan előadói gyakorlathoz kapcsolódó kérdés, amelyben Ön osztja Gould álláspontját?

BL: Ez többirányú dolog. Tanulás közben például nem szeretem és nem is tudom meghallgatni a darabot más előadásában, mert olyan, nem általam életre hívott érzelmek kerülnek az interpretációmba, amelyek interferálnak azzal, ami éppen kialakulóban van bennem. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor az ember valamit teljesen másképpen gondol, mint a szerző, a kérdés csak az, hogy a kottából kiindulva milyen mértékű előadói szabadságot mer megengedni magának. Gouldot sokszor éppen azért támadják, mert az ő játékában időnként túl nagy hangsúlyt kap az egyéni olvasat. Ez nem azt jelenti, hogy a szerzői szándék felülbírálására törekedett volna, pusztán annyira erős elképzelés élt benne a zenéről, hogy minden lépése mögött nagyon stabilan megalapozott ok-okozati összefüggés rejlett. Ebben tehát maximálisan a követője szeretnék lenni.

BB: Miként próbálja meg létrehozni egy-egy mű saját olvasatát?

BL: Próbálom a különböző elemeket egyesíteni és szétbontani, majd hagyni, hogy egyfajta önredukcióba süllyedjenek. Ezt a folyamatot ismétlem heteken, hónapokon, éveken, és akár évtizedeken át. Egészen szürreális érzetek után kutatok magamban, megkeresve azokat a rezonanciákat, amiket egy-egy hang, akkord, frázis, darab vagy stílus kelt bennem. Később ezeket a kissé absztrakt, de mindig primer érzeteket vetítem rá a pontos notációra, mondhatni konfrontálódom vele. Így próbálom megérteni a kottát és kialakítani a számomra adekvát zenei megformálást.

BB: Hogyan érdemes kortárs zenével foglalkozni? Hiszen a régebbi korok zenéjével ellentétben nincs előttünk semmiféle minta.

BL: Bátorság kell hozzá. Megpróbálom ugyanazokat a csatornákat megnyitni, mint amelyeket Beethoven vagy Bach hallgatása közben. Új zenével való találkozásnál azonos érzelmi folyamatok játszódnak le minden koncertlátogatóban, legyen az szakmabeli vagy laikus: tartunk mindattól, ami szokatlan és új. Sokszor még akkor is, ha rabul ejt minket, ahhoz hasonlóan, mint amikor hosszú percekig megrendülten állunk egy művészeti alkotás előtt. Olyankor ugyanis kilépünk a hagyományos értelemben vett időből, és belépünk abba a jelenbe, amely egyedül arra hivatott, hogy személyesen megszólítson minket. A zenében elsősorban a mindenkori előadó felelőssége ez a megszólítás, hiszen nagyon pontos utalásokkal kell dolgoznia ahhoz, hogy a közönség evidenciaként tudja értelmezni az általa közvetített, szavakkal kifejezhetetlen üzenetet.

BB: Hol van az arany középút a szerzői szándék megvalósítása és az önkifejezés között? Tapasztalatai szerint hogyan állnak a kortárs zeneszerzők ehhez a kérdéshez?

BL: A közös munka során az ember megkérdezheti a szerzőktől mindazt, amiben nem biztos. Fontos, hogy lehet velük közösen gondolkodni, de az sem jó, ha minden egyes részletet elárulnak. Nem mondanám, hogy az interpretáció egy bennem kialakuló narratív történet kivetülése, vagy ha mégis, akkor végletesen szürreális: belefér a zivatarfelhő, a pipacs és a gereblye is – mindenféle látszólagos összefüggés nélkül. A szimbolista festőre, Chagallra, vagy akár Pilinszky János verseire is gondolhatunk. Ne akarja az ember mindenáron megmagyarázni, hogy mit érez, mert azzal megtöri a varázst. Titkok nélkül nincs művészet.

BB: Hatással van Önre a régebbi művek értelmezésekor az, hogy intenzíven foglalkozik kortárs zenével?

BL: Ahhoz hozzásegít, hogy ugyanazon a lencsén keresztül nézzek minden zenét. Műsorválasztásomban egyébként mindig az egyensúlyra törekszem: nem akarok sem a kortárs, sem a romantikus, sem a barokk, sem pedig a bécsi klasszikus zene elhivatott előadója lenni. Ugyanakkor nem mondanám magamat mindenevőnek sem, hiszen csak olyan művekkel tudok foglalkozni, amelyek megszólítanak, és nekem címzett üzenetet tartalmaznak. Megpróbálom mindig arra helyezni a hangsúlyt, hogy előadóként a semmiből kell valamit teremtenem. Ez egy olyan hivatás, amit minden egyes reggel elölről kell kezdeni. Az újrakezdés pedig szemléletbeli frissességet igényel, amiért folyamatosan küzdeni kell.

BB: A Goldberg-variációk lemezfelvételén kis létszámú közönség is jelen lehetett a stúdióban. Milyen érzés volt ötvözni az élő előadást és a stúdiófelvételt?

BL: Ott, abban a helyzetben a felvétel rengeteget kapott a közönség jelenlététől. Nagy tanulsággal szolgált számomra, hogy a néhány, feltétlenül szükséges újrajátszás alkalmával nem éreztem feszélyezve magam. A közönség boldog, ha felismerheti, hogy az előadó sem tökéletes, megközelíthetetlen „szfinx”, hanem hozzá hasonló élő ember, aki hibázik, és ezt be meri látni. Az egy másik kérdés, hogy minden reggel fel kell vennem a túrabakancsot, és el kell indulnom a Mount Everest felé. Hogy mikor érek fel a hegytetőre? Soha, de mindig megpróbálom. Vannak olyan különös helyzetek, amikor annyira kitisztul az ég, hogy már-már látni vélem a csúcsot.