Agárdi Eszter csellóművész számos komolyzenei koncerten, versenyen, fesztiválon mutatta már be energikus, érzékeny és kifejező játékmódját. Diplomáját Varga István növendékeként szerezte a Zeneakadémián; jelenleg az intézmény doktoranduszhallgatója. Rendkívüli érdeklődéssel fordul az összművészeti projektek felé, emellett kiállításokra jár, fényképez, és nem utolsósorban: rengeteg kortárs zenét játszik.

Varga Abigél: Édesanyád (Agárdiné Csáki Ildikó) csellótanár, a Kisvárdai Csellózenekar vezetője. Mennyiben ösztönözte a pályaválasztásodat?

Agárdi Eszter: Amikor megszülettem, szinte minden sarokban állt nálunk egy cselló, hiszen a nővérem és a bátyám is csellózni tanult. Kisgyermekként akkor voltam a legnyugodtabb, amikor édesanyám itthon foglalkozott a növendékekkel és mellette lehettem. Mindig is természetes volt, hogy a cselló része az életemnek, így igazából nincs arról emlékem, mikor döntöttem el, hogy csellista leszek. Még hároméves sem voltam, amikor anyukám elkezdett tanítgatni, de akkor még nem tudtam sem írni, sem olvasni, úgyhogy csak utánoztam. A gyors fejlődésem megijesztette. Ő már végigjárta ezt a pályát, tudta, milyen sok múlik a szerencsén és mennyi kudarc, csalódás érhet. Én viszont mindenképpen csellózni akartam.

VA: Milyen kortárszenei produkcióban vettél részt először?

AE: Kisgyermekként találkoztam a kortárs zenével; a kisebb, nemzetközi korcsoportos versenyeken ugyanis gyakori, hogy kortárs művet jelölnek meg kötelezőként. Ez egy gyermek számára teljesen új és szokatlan világ. Akkori tanáromtól, vagyis édesanyámtól szabad utat kaptam, hagyta, hogy törjem a fejemet, és csak akkor segített, amikor úgy érezte, nagyon elkalandoztam. Megtanultam tőle, hogy mindent meg kell értenem, és ahelyett, hogy bármit lemásolnék, mindenre a saját világomban kell megtalálnom a választ. Meglehetősen vizuális típus vagyok, így a kitalált történeteken keresztül rengeteg színt, karaktert tudtam belevinni a darabokba. Éreztem, milyen például egy sárkány, amikor dühös és fújtat, vagy milyen egy királylány, amikor gondtalanul sétálgat, de azt is, amikor retteg. Ezek a mesék később érzelmekké alakultak át, bár gyermekként is erről volt szó, hiszen a királylány félelmét játszottam el, mialatt a képzeletemben filmként pergett le a történet. Ez az átélés és közvetítés a mai napig megmaradt bennem, csak most már nincs királylány, nincs mese – azokat a mély érzelmeket szeretném átadni, amelyeket felnőttként élek meg.

VA: Mi a véleményed a kortárs zenén belüli előadói szabadság mértékéről?

AE: Természetesen mindig felmerül a kérdés, hogy az előadónak mennyire kell alkalmazkodnia egy akár még köztünk élő szerző gondolataihoz, érzéseihez. Az is érdekes, hogy az előadás mennyire befolyásolhatja a komponista eredeti elképzeléseit. Amikor megértem az alkotó szándékát, pontosan tudom, milyen hangokat akarok játszani. A kottában látható utasítások ekkor már csak homályos utalásoknak tűnnek, hiszen a leírt hangok sokkal több mindent rejtenek magukban, mint amit a felszín mutat. Ezt a pillanatot nagyon szeretem a darab tanulási folyamatában.

VA: Több mai szerző darabjával találkozol előadóművészként. Érezhető bármiféle közös törekvés a kortárs zene terén?

AE: Egyénenként szélsőségesen eltér a kifejezésmód. Úgy gondolom, a sokszor akaratlanul is a fülünkben harsogó, sokszínű zenei stílusvilág hatása alakítja ezt így. Vannak, akik más művészeti ágak felé fordulnak, és onnan nyernek inspirációt. Igazán vonzónak és izgalmasnak találom ezt az irányt: sokszor kapom magam azon, hogy valamiféle filozófiai tartalmat keresek a darabok mögött, holott a szerző vélhetően nem is gondolt ilyesmire. Ma mindenki követi a maga útját és természetes, hogy ezek az utak néhány ponton találkoznak, lehet köztük azonosságot találni.

VA: Milyen az a figyelem, amit a közönségtől kapsz egy kortárszenei koncerten?

AE: Meghatározó élmény volt számomra Csapó Gyula À la recherche… (2011) című szólódarabja, amelyet sajnos a vírushelyzet miatt közönség nélkül, felvételre kellett eljátszanom. Az utolsó pillanatig tartottam a műtől, mivel amint azt a címe is sugallja: a darab folyamán végig egy Schönberg-idézet hangjait kell keresnem. Úgy kell játszanom, mintha csukott szemmel, csupán a négy fal között lennék – megszűnik az idő, megszűnik minden, csak én vagyok és a csellóm; csak húzom a hangokat hosszan, miközben hallgatom a rezgéseket és átjár a boldogság, ha rátalálok egy-egy gyönyörű harmóniára. Ez számomra ugyan intim és megnyugtató érzés, de lehet, hogy annak, aki kívülről hallgatja, érthetetlen, követhetetlen. Félelmeim ellenére a felvételen sikerült átadnom magamat a darabnak. Amikor az utolsó hang is elcsendesedett, lassan kinyitottam a szememet, és három döbbent embert láttam a kamerák mögött: mozdulatlanul néztek rám és úgy vártak, mintha még nem ért volna véget a darab. Szétnéztem és elmosolyodtam. Valami történt. Elkezdtem nevetni és jöttek a könnyek a szememből, azért, mert azt a három embert, abban a tíz percben sikerült a művel ámulatba ejtenem.

VA: Számodra mi az előadóművészet legkülönlegesebb alkotóeleme, miben rejlik a varázsa?

AE: Szerintem az a lényeg, hogy az előadó pontosan tudja, mit akar mondani a hangokkal, és akkor biztosan sikerül megérintenie a hallgatóságot. De vajon eközben mennyit változik maga a darab? A gondolataim mennyiben befolyásolták a szerző eredeti elképzeléseit? Vajon a hallgatóban hogyan csapódott le mindez? Lehet, hogy mindegyikünkben egészen másképpen, de éppen ez benne a csodálatos. Zenészként a zenével tudom a leginkább kifejezni azt a sok intenzív érzést, ami bennem felhalmozódik. A hétköznapokban egyébként visszafogott ember vagyok, viszont ha csellót veszek a kezembe, akkor előtör az igazi Agárdi Eszter. A csellóm hangja az én igazi hangom.