Áprilisban Weiner Leó, a Zeneakadémia egykori legendás tanárának születésére emlékezünk. Ebből az alkalomból az intézmény híres oktatóival és diákjaival kapcsolatos anekdotákat gyűjtöttem össze tanulásról, tanításról, nevelésről.

Az alábbi anekdota a Zeneakadémia névadójáról, Liszt Ferencről, valamint újdonsült tanítványáról terjedt el:

Egy fiatal zongoristanő a nagyobb közönség reményében Liszt-tanítványként hirdette magát berlini koncertje előtt. Minthogy még életében nem látta Lisztet, nagyon megrémült, amikor a koncert reggelén azt látta az újságban, hogy Liszt a városba érkezett. Muszáj volt bevallania az igazat, és elment a szállodába, ahol Liszt lakott. Miután bevezették hozzá, sűrű könnyek között a bocsánatát kérte. Liszt megkérdezte, hogy mit fog játszani, majd leültette a zongorához, és eljátszatta vele a darabokat. Utána felhívta a figyelmét néhány részletre, végül megpaskolta az arcát, és e szavakkal bocsátotta útra:
– Na, most már elmondhatja, kedvesem, hogy Liszt tanítványa.

Amikor a Magyar Királyi Zeneakadémia 1875. november 14-én megkezdte működését, Liszt Ferencet kérték fel elnöknek, míg az igazgató Erkel Ferenc, a főtitkár pedig Ábrányi Kornél lett. Az intézményt 1879-ben költöztették át a Hal téren található bérleményből a Sugár úti nagyobb épületbe (Régi Zeneakadémia, az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán). Ennek első emeletén alakították ki Liszt szolgálati lakását, amelynek szalonjában a mester fogadta diákjait, és ahonnan átjárás nyílt a hangversenyterembe. Erkel Ferenc egy emelettel feljebb kapott lakást, a tantermek pedig a második, illetve a harmadik emeleten helyezkedtek el. Thomán István visszaemlékezéséből bepillantást nyerhetünk az akkori zeneakadémisták kiváltságaiba, valamint  Liszt és Erkel eltérő tanítási módszereibe is:

Huszonegy éves voltam és második éves zeneakadémista. Erkel Ferenc tanította a zongorát. Csütörtök délelőttre esett az órám. Közvetlenül előttem Naumann Gizi, a későbbi kiváló Liszt-tanítvány, játszott Erkelnek. Erkel minden növendékét külön oktatta, nem lehettünk bent a tanteremben, mint ahogyan Lisztnél szokásos volt. Aznap a Waldstein-szonátát játszottam Erkel előtt. Egyszer csak belép Liszt, és int, hogy folytassam. Mellém ült a zongorához. Jobbra ő, balra Erkel. Ilyen megilletődött és zavart még sohasem voltam. Mikor elérkeztem valahára a végéhez, Liszt csak annyit szólt, hogy másnap, mikor órát ad az intézet nagytermében, én is legyek ott. Nagy dolog volt ez azért is, mert a Mester kizárólag a negyedéves akadémisták közül válogatta össze növendékeit. Másnap repeső örömmel mentem Liszt leckeórájára. Kérdezősködött tőlünk, mik a zenei terveink, vágyaink. Aztán a zongorához ültetett, és megjegyzés nélkül hallgatta játékomat (f-moll etűdjét adtam elő). Egyik átmeneti résznél megállított és mosolyogva kérdezte:
– Miféle kassai kiadásban (kassai tanulmányaimra utalva) játssza ezt az etűdöt? – megmutatta a kottában, hogy egyik átmeneti résznél más hangot ütöttem le, mint ami oda van írva.
Ettől a tréfás megjegyzéstől kezdve világéletemben minden kottafejet megnéztem. Ha valamelyik növendék nem játszott valamit kifogástalanul, az öregúr nem késett a megjegyzéssel:
– Na, ez is valami kassai kiadásból való…
Ebből a kis anekdotából is kiviláglik, hogy a Mester mennyire jól használta a humort a nevelésben, mert arra is szükség volt, sőt még néha fegyelmezésre is.

A kiváló zongoravirtuóz és karmester Hans von Bülow-val (Liszt Ferenc lányának, Cosimának első férjével) kapcsolatban számtalan csípős, de legalábbis szellemes anekdota terjedt el. Ezek közül jó pár a zongoratanításához kötődik, akárcsak a következők.

1884 nyarán, mielőtt a Raff Konzervatóriumot otthagyva hazautazott volna, Bülow ellátogatott a frankfurti állatkertbe. Egy levelében a konzervatóriumi élet bezártságáról és a tanításról vallott lesújtó véleményét is megfogalmazta:

Semmi sem békít meg jobban a saját fajtámmal, mint a nemes bestiákkal való szótlan érintkezés. A csemegékkel fokozatosan barátommá tett tevétől való elválásom jobban fájt, mint a Raff Konzervatórium-beli tanártársaimtól vett búcsú.

Egy másik történet Liszt 6. magyar rapszódiájához kötődik, amelyet egy fiatal növendék választott Bülow órájára. A darab Friss szakaszának sebesen repetált oktávjai hírhedt kihívásnak számítottak a zongoristák körében. Bülow közölte a hölggyel, hogy bár technikája ragyogó, a szellemesség hiányzik belőle. Amikor a tanítvány az oktávokhoz ért, Bülow kiment a teremből. A hölgy természetesen abbahagyta a játékot, Bülow pedig visszajött, és megjegyezte:

Folytassa. A jelenlétemet fölöslegesnek tartom eközben.

Weiner Leó ötvenéves tanári pályafutása alatt számos tantárgyat oktatott a Zeneakadémián: zeneelméletet, zeneszerzést, kamarazenét. Élete utolsó évtizedében a vonósnégyesek betanító munkájával teljesedett ki tanítói munkássága. Solti György emlékezett meg róla a következő sorokkal:

A legfontosabb osztály számomra – és a magyar zenészek százai számára – a kamarazenei osztály volt. Körülbelül a tizennegyedik életévtől egészen az Akadémia befejezéséig minden hangszeres zenésznek, kivéve a rézfúvósokat és az ütőhangszereseket, látogatnia kellett ezt a kurzust. Vezetője sok-sok éven keresztül a zeneszerző Weiner Leó volt, aki a magyar zenészek három generációjára óriási hatást gyakorolt. […] Nem túlzok, amikor azt mondom: mindent, amit zenészként elértem, Weiner Leónak köszönhetek. […] Zenei szempontból a perfekcionizmusát némiképp sikerült belém oltania: ,,Sose alkudj meg, hiszen még a legjobb, amit képes vagy létrehozni, az sem elég jó.”

Mi ösztönöz valakit arra, hogy pedagógusként szinte a fél életét az ifjúság zenei nevelésének szentelje? Kodály Zoltán a következőképpen válaszolt erre a kérdésre a Magyar Televízió adásában:

Hát, csak az, hogy teljes embereket akarunk nevelni. Azt pedig anélkül nem lehet. Ezt szerettem volna előmozdítani.

Jereb Hanna

 

Forrás:
Papp Viktor, Liszt Ferenc élő magyar tanítványai (Budapest: Dante Kiadás, 1936);
Alan Walker, Hans von Bülow, ford. Fejérvári Boldizsár (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2018);
Norman Lebrecht, A komolyzene anekdotakincse, ford. Szilágyi Mihály (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2012);
Sir Georg Solti, Emlékeim, ford.: Mesés Péter és Zádor Éva (Budapest: Seneca Könyvkiadó Kft, 1998).