Hideg levegőt áraszt Corelli Karácsonyi concertója, legalábbis az első tétel. Azután a szólisták kibontakoznak és a két szólóhegedű versenyt énekel: valamiért mégis a tavasz, a megelevenedő táj jut eszembe, ahogyan hallgatom az egyre mozgalmasabb hangképeket. A karácsonyi hangulatot csupán az utolsó pasztoráltétel idézi fel, azt is olyan sokat hallott, sokszor megírt melegséggel és idillel. Mindenki a karácsonyfa alá ajánlaná, én mégis szezonálisnak érzem; így, a tavasz elején, a tegnapi fagyok emlékével.

Ez talán a legunalmasabb felvétel, amellyel barokk zenét ajánlhatnék − legalábbis szerény díszítettségét vagy fantázia nélküli, egzakt hangszerelését tekintve. Minden pontosan a kotta szerint hangzik el; egyetlen hang sem tér el a leírtaktól, és a szólisták között sincs olyan, aki stílszerűen és mozgalmasan affektálna, vagy méltó ékítményeket költene a hosszú, elnyúlt hangokra, amelyek éppen olyan unalmasan csengenek le, mint ahogyan megszólaltak. Persze, ott van az a sok apróság, a tempó és a dinamika, amelyeket mégiscsak az előadók választanak meg, de ezzel együtt is fantasztikusan egyszerű ez a zene, és ebben az előadásban pontosan így is hat: természetesen, könnyedén és letisztultan.

Sokan megírták már: Corelli zenéje bölcs, szép és kellemes. Így, ebben a felfokozott világban, ahol mindenki ordít, és minden nap új változás vagy hisztéria köszönt reggel, olyan ez a muzsika, mint a régmúlt Philip Glassa, egy csésze meleg tea, vagy esetleg a megborzolt idegek vény nélküli nyugtatója. Erre pedig ráerősít a Royal Concertgebouw Orchestra tagjaiból alakult Camerata előadása, amelyet talán ízelítőnek, talán a lemez kiárusítása kapcsán, de mindenesetre feltettek YouTube-ra.

Hogy miért is tetszett meg annyira a felvétel? Eleve izgalmas manapság barokk muzsikát hallgatni anélkül, hogy az kifejezetten sok ragyogó hangékítménnyel és virtuóz dísszel lenne ellátva, amelyek miatt a hallgató azt sem tudja, hová legyen − mert minden frázis kacsalábon-forgó-palotás pompát takar, mozgalmasságával pedig akár egyetlen tétel is kiváltja a heti fitneszedzést, mármint a pulzusszámot tekintve. Nem hiszem, hogy ez rossz dolog, sőt. Csakhogy Corelli zenéje eleve mozgalmas: meglódul és megpihen. Az pedig különösen szép, ahogyan az az áttetsző szövet – amelyben a zenekari kíséret csupán fodrozódása, dúsítása és visszhangzása egy tulajdonképpeni triószonátának – megmutatkozik az alig vagy egyáltalán nem is díszített felvételen. Szabadon élvezhetjük tehát a hangzást térben és időben, vertikálisan és horizontálisan, mialatt maga Corelli játszik az akusztikával.

Szimpatikus nekem ez a hatás, mert Corelli concertói ilyen meztelenül, mégis ízléses anyaszültségükben már egyetlen hallgatás után is Bach, Vivaldi és Händel bonyolultabban szőtt versenyműveihez mutatnak utat a fülnek és a szemnek egyaránt (merthogy kotta is tartozik a felvételhez). Nem mellesleg a zeneszerző karcos és sima szekundsúrlódásokkal való játéka (ezzel voltaképpen azt a fogcsikorgató szelet idézi, amely később Vivaldi telében is megjelenik) éppen megfelelően kellemetlenül borzongat meg a Camerata előadásában. Ezeket a folyton visszatérő, félhangokkal csúsztatott disszonanciákat ugyanis az együttes tűpontos intonációval és kiegyenlített dinamikával torzítja igazi fagyos grimasszá. Egyetlen kifogásom a felvétel ellen, hogy bár a csembaló lantregisztere kifejezetten szép, a basso continuo kissé száraz, melodikus kontúrjaiban fakón színezett. Talán itt egyedül rá lehetett volna erősíteni a Corelli által előírt két csellóra és egyetlen nagybőgőre.

Bokor Lilla