Éppen a szigorú járványügyi korlátozások bevezetésének másnapjára esett Várdai István és Víkingur Ólafsson koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Szerencsére nem kellett teljesen lemondanunk az élményről, hiszen a Müpa élőben közvetítette az eseményt.

A műsor-összeállítás gondos tervezésről árulkodott. A két művész finom egyensúlyt tartott a koncert két része között és azokon belül is: az első félidő Debussy cselló-zongora szonátájának már-már egzotikus hatású előadásával indult, majd Beethoven A-dúr szonátája (op. 69) következett, amely igazi klasszikus benyomását keltette. Ebben a kontextusban sokkal inkább klasszikusnak hangzott a darab, a szó mozarti értelmében, mint amennyire általánosságban a bécsi klasszikához sorolnám a szerzőt, hiszen Beethoven pozíciója a zenetörténetben két korszak között billeg. A második félidő nyitásaként a Pohádka (Janáček) kicsit beljebb vitt a 20. századba ‒ nem mintha kellemetlenül disszonáns vagy nehezen befogadható darabról lenne szó, különösen nem ilyen érzékeny, minden tolakodástól mentes, mégis érzelemgazdag interpretációban. Ez a mű azonban még mindig maga a visszafogottság, amelyhez képest Brahms e-moll szonátája (op. 38) a romantika csúcsa, a kulmináció, messze a legszenvedélyesebb alkotás a programban.

Szívszorító üresen látni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, és hallani a léptek felerősödött dobogását a színpadon. Nem elég, hogy a zene(művek) előadásához már önmagában is nagy hit és spiritusz kell, mekkorára lehet még ezen felül szüksége a zenészeknek a közönség nélküli élő közvetítés során. Hinni benne, hogy a hallgatóság, a világ ott van a kamerákon túl, az otthonokban, és talán még tapsol is, amiért érdemes mindent beleadni. És a világ valóban ott figyelt a kamerákon túl, hiszen a Müpa másnapi Facebook-posztja szerint minden eddiginél többen, a terem befogadóképességét sokszorosan meghaladó létszámban követték a hangversenyt.

A Debussy-szonáta rendkívül sokszínűen szólalt meg, csupán az első tétele hangzott igazán debussysen. Várdai játéka igen hajlékonynak, beszédesnek bizonyult, már rögtön a főtéma megformálásában. A második tételnek bizonyos ritmikai fordulatok és harmóniafűzések kihangsúlyozása, sőt kiélvezése kölcsönzött felettébb jazzes ízt, a harmadik pedig Manuel de Falla dalait juttatta eszembe. Ha már spanyol zene, természetesen nem véletlen éppen ez az asszociáció, hadd ismételjek meg egy közhelyet: Várdai éneklően csellózik. Beethoven művének összefogott, sodró lendületű előadásában inkább a ritmikai hajtóerőnek és a nagy fokozások (szekvenciák, repetíciók) felépítésének jutott a főszerep. A lassú harmadik tétel áriaszerűségével emelkedett ki, annál is feltűnőbben, mivel az attacca zárótétel akár ugyanannak az áriának a virtuóz, koloratúrás második szakasza is lehetne. Amikor véget ért a darab, Várdai és Ólafsson széles mosollyal nézett össze, mint két gyermek, akiknek sikerült valami hatalmas turpisságot véghezvinni, és most őszintén, tiszta szívből örülnek.

Jólesett volna, ha a két művet valamivel hosszabb szünet választja el, főleg, hogy a művészek nem mentek ki a színpadról, és taps sem zúgott fel. Ekkor döbbentem rá, a tapsnak elég nagy az akusztikai jelentősége, ha a mai hangversenykultúrában szűkre szabott illendőségi keretek közé szorul is: központoz, emellett felszabadítja, felkészíti a fület a következő mű befogadására. Csak csodálni tudom, hogy Várdai és Ólafsson ilyen hamar át tudott kapcsolni egyikről a másikra agyban, ujjban. Ami viszont tényleg nem hiányzott, az a két félidő közötti szünetet kitöltő, újra- meg újrakezdődő gépi szignál lejátszása. Nagyon kulturált formában ugyan, de a telefonos ügyfélszolgálatok várakoztató hangjára emlékeztetett, és kiűzte a fejemből a zenét. Persze lehet, hogy ez nem alapvető dolog, ám a jó koncert számomra például arról ismerszik meg, hogy szívesen elgondolkodom a hallottakon, pihentetem magamban az élményt. (Igen, természetesen egy mozdulat elnémítani a hangszórót, és ezt meg is tettem.)

A koncert második felében töprengtem el azon, mennyire nem egynemű ez a cselló- és zongorahang. Várdai és Ólafsson zeneisége, stílusa és kifejezésmódja alapvetően különbözik, a ‒ mondanom sem kell, rendkívül magas ‒ színvonal azonban közös. Az ilyen kamara-találkozásokból vagy valami nagyon rossz, vagy valami fantasztikus születik, jelen esetben az utóbbi. A tökéletes, kifinomult összhang természetesen nem hiányzott kettejük közül, ám a hangzás és a kifejezésmód homogenitását tekintve talán a Pohádka alatt kerültek a legközelebb egymáshoz.

Gondolom, senki nem emelt kifogást az ellen, hogy a hivatalos műsorral nem ért véget a szokásosnál egyébként is rövidebbnek tűnő est, és élőben bizonyára esélyt sem kaptak volna a művészek arra, hogy megspórolják a ráadást. Bach g-moll gambaszonátájának második tételét játszották. Ahogyan Debussynél Várdai beszédes hangja adta meg az alapkaraktert, úgy gyanítom, itt Ólafsson zongorajátéka formálta át Várdaiét. A csellista nagy Bach-szvit-koncertjét (2019.10.31., Zeneakadémia) a zenei közlésmódnak olyan elementáris emberi közvetlensége jellemezte, amiből még a hihetetlen fokú, vérbeli profizmus sem tudta kilúgozni a mély érzelmeket, sőt ha kellett, esendőséget. Itt viszont ugyanazt az egyszerre távoli és közeli minőséget, hatalmas atmoszférateremtő képességet hallottam erősebben, amit Ólafsson nagysikerű 2019-es Bach-lemezén. Az ilyen interpretációk bizonyítják legékesszólóbban azt a nézetet, hogy Bach örökkévaló. Egyáltalán nem érdekelt például az, hogy a sejtelmes puhaságba burkolózó détaché zongorahangoknak köze sincs a csembalóhoz és az úgynevezett historikus előadásmódhoz.

Súlytalan lebegés jellemezte ezt a tételt, amiben nincs kínzó fájdalom, de kitörő öröm sem, mégis benne rejlik az egész élet, végletek nélkül, mintha fátylon keresztül tekinthetnénk végig rajta (és egyben a megelőző művek színein, szenvedélyein). Kicsit hasonló fátyol maga a livestream műfaja is: ez a koncertélmény csak élőben lehetett volna még jobb, még áthatóbb, még teljesebb.

Molnár Fanni

 

2020.11.12. 19:30, Várdai István és Víkingur Ólafsson, élő közvetítés a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterméből

Várdai István említett Bach-szólóestjét három részletben az alábbi linkeken lehet meghallgatni:
https://www.youtube.com/watch?v=WPUK4IgqpIc
https://www.youtube.com/watch?v=sVkahLzuQAw
https://www.youtube.com/watch?v=8Wd5nKfR68Q&t=1879s