Akik olvasták januári cikkemet Ligeti György gyermekkoráról, azoknak biztosan ismerősen cseng, hogy a zeneszerző jövőjét elsősorban a Kolozsvárott eltöltött évei alapozták meg. A tehetséges ifjú nemcsak a muzsikára volt igen fogékony, hanem a reáltárgyakból is jeleskedett, apja ezért tudományos-kutatói pályára szánta. S hogy ma mégsem matematikusként vagy elméleti fizikusként tiszteljük őt: regényes életének nem ez volt egyetlen fordulata.
Miután Ligeti 1941-ben befejezte a gimnáziumot, elsősorban matematikát és fizikát szeretett volna hallgatni a kolozsvári egyetemen. A numerus clausus-törvény értelmében viszont csak egyetlen zsidó származású jelentkező nyerhetett felvételt a szakra, így Ligeti az egyébként jól sikerült felvételi vizsga ellenére sem került be az intézménybe. Kiszámíthatatlan, zűrös időket éltek akkoriban: a második világháború közepette az országhatárok olykor hirtelen átalakultak, ami ugyanakkor az iskolai életet – az oktatás nyelvén kívül – kevéssé befolyásolta.
A sikertelen felvételit követően Ligeti a zenei karrier mellett határozta el magát. A jogfosztó rendelkezések miatt azonban a budapesti Zeneakadémiára nem jelentkezhetett – ellentétben a kolozsvári Zenekonzervatóriummal, amelynek igazgatója, Viski János figyelmen kívül hagyta a zsidótörvényeket. (Ligeti később tévesen Vaszy Viktort említette igazgatóként; elképzelhető, hogy kettejük közbenjárására vették fel őt.) A későbbi nagy hatású komponista Farkas Ferenc tanítványa lett, akinél zeneszerzést és zeneelméletet hallgatott.
[Farkas] mindent meg akart tanítani nekem, amit tanárától, Ottorino Respighitől tanult Rómában, azért, hogy én legyek az ő „mestertanítványa”. És ez a legmagasabb szintű technikai tudást jelentette, kivált a hangszerelés terén. Összhangzattan-tanárnak is kitűnő és szigorú volt, főként ami a Bach modorában történő korálharmonizálást illeti. Farkasnak különleges adottsága volt a „szólamvezetéshez”, vagyis ahhoz, hogyan kell a hagyományos módon helyesen vezetni a szólamokat a tonális harmóniamenetekben. Nem aktívan tanított, inkább az én munkáimat javította a kottapapíron, kizárólag piros ceruzás bejegyzésekkel, s ezeket mindaddig át kellett dolgoznom, amíg az utolsó piros ceruzás bejegyzés is el nem tűnt.
Konzervatóriumi tanulmányaival párhuzamosan, 1942–43-ban egyébként Kadosa Páltól is vett magánórákat a fővárosban. 1944-ben aztán egyre inkább zűrzavar uralkodott el a harcok által sújtott területeken. Ligetit munkaszolgálatra küldték, családját pedig Auschwitzba deportálták; csupán édesanyja élte túl a koncentrációs tábort. A komponista szerencsésen megmenekült, s még a bevonuló szovjet hadsereg fogságából is többször kiszabadult. Észak-Erdély ugyanakkor ismételten román fennhatóság alá került. Noha a magyar állam új politikai berendezkedése már nem akadályozta volna anyaországi tanulmányait, román állampolgárként mégis illegálisan kellett átlépnie a határt ahhoz, hogy 1945 szeptemberétől a budapesti Zeneművészeti Főiskola hallgatója lehessen.
A felvételi vizsgán ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot a szintén határon túli Kurtág Györggyel. Mindkettejük leghőbb vágya az volt, hogy Bartóknál tanuljanak, akit a háború befejeztével mindenki hazavárt az USA-ból a zeneakadémiai professzori állásába. Vágyálmuk azonban hamar szertefoszlott, amikor megtudták: szellemi atyjuk meghalt New Yorkban. Az ifjú növendékek Veress Sándor és Járdányi Pál osztályába kerültek, ám miután Veress Svájcba emigrált, Ligeti régi mesterénél, Farkas Ferencnél végezte utolsó (1948/49-es) akadémiai évét – aki hozzá hasonlóan a magyar fővárosba menekült Kolozsvárról. A fiatal komponista a következő tanévet Romániában töltötte ösztöndíjasként, ahol népzenekutatással foglalkozott, majd egy rövid ideig idehaza is efféle munkát végzett:
Miután 1950 augusztusában visszatértem Budapestre, a Néprajzi Múzeum külső munkatársaként elkezdtem lejegyezni Bartók viaszhenger-felvételeit. Kodály szerette volna, hogy lépjek állandó alkalmazásba a Tudományos Akadémián, s ott adjam közre a nagy magyar népzenei gyűjteményt. Mivel azonban a Múzeumban tönkretettem néhány viaszhengert, úgy éreztem, nem vagyok kellően képzett ehhez a munkához. Kodály ugyan csalódással fogadta ezt, mégis felajánlotta nekem azt az állást, amiről álmodtam. Így lettem 1950 szeptemberében összhangzattan- és ellenponttanár a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.
Ligeti összesen hat évig tanított az intézményben (közben 1951-ben diplomát szerzett), mielőtt 1956-ban elhagyta Magyarországot. Ez idő alatt a kommunista cenzúra ellenére igyekezett hozzájutni a nyugati zeneszerzők, többek között Stravinsky, Schönberg, Berg és Webern műveihez. Még a forradalom kirobbanása előtt levelet írt Karlheinz Stockhausennek, aki válaszában felhívta figyelmét Gesang der Jünglinge című kompozíciójának rádióbemutatójára. A premier idején már javában zajlottak a harcok a pesti utcákon, így a zeneszerző – élete egyik legmegrázóbb élményeként – a felrobbanó lövedékek zajában hallgatta végig a darabot. A forradalom leverése után feleségével, Verával disszidált; meg sem állt Bécsig, majd Kölnig, sőt egészen a nemzetközi hírnévig. Életének nagyobb részét innentől külföldön töltötte: megfordult Darmstadtban, Hamburgban, Stockholmban és még számos kulturális fővárosban.
Jóllehet Ligeti igazi kozmopolita volt, legbelül mindvégig megmaradt magyarnak. Mi, zeneakadémisták büszkék lehetünk arra, hogy Ligeti György alma materében tanulhatunk (mi több, egyetemünk Wesselényi utcai épülete 2011 óta az ő nevét viseli). Egy újabb kivételes ember, aki csak posztumusz kapta meg kis hazánktól azt a méltó megbecsülést, amelyet egész életében megérdemelt volna. Nem ő az első és nem is ő az utolsó tehetség, aki bár magyar rendszerben alapozta meg tudását, képességeit csak idegen földön tudta igazán kamatoztatni. S ha 1941-ben (vagy később) minden másképp alakult volna, és ma kvantumfizikusként, netán molekuláris biológusként tisztelnénk nagy elődünket, vajon más lenne-e a helyzet?
Komáromi-Nagy Márton
Az idézetek forrása:
Ligeti György, „Tudomány, zene és politika között”, in Kerékfy Márton (ford. és szerk.), Ligeti György válogatott írásai (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2010), 29–42.
