Március 21-én, egy átlagos évben, a világ számos pontján − köztereken, aluljárókban, nyitott hangversenytermekben és templomokban − ünnepelhetjük zenével Johann Sebastian Bach születésnapját. Bár az idei nem átlagos esztendő, és a koncertek egy része is átköltözött az utcákról az online világba, ez mégsem akadályozza meg, hogy idén is megemlékezzünk a zenetörténet egyik legmeghatározóbb alakjáról.

A közönség nagy része komoly, egyházi témájú művek szerzőjeként ismeri Bachot. Meglepő lehet tehát, hogy néhány igencsak humoros hangvételű darabot is komponált. Ezek a kompozíciók a 18. század elején népszerű ,,moralizáló” kantáták műfajába sorolhatók, szövegeik pedig erényekkel és vétkekkel foglalkoznak. Ilyen például a kávé imádatáról szóló Schweigt stille, plaudert nicht (Maradj csendben, ne fecsegj), ami Kávékantátaként vált ismertté. A mű nagyon jól illett a helyszínhez, a lipcsei Zimmermann kávéházhoz, ahol feltehetőleg többször is előadták.

Az egyik legismertebb anekdota egy másik művel kapcsolatos. A Goldberg-variációkról terjedt el a következő, Johann Nikolaus Forkeltől (Bach első életrajzírójától) származó történet:

Keyserlingk gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget [házi csembalistája, Johann Gottlieb Goldberg], hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach úgy gondolta, hogy erre a variáció a legalkalmasabb, melyet az alapharmónia változatlansága miatt addig hálátlan műfajnak tartott. De ahogy ez idő tájt írott művei mintapéldái az általa választott zenei formáknak, ez is ilyen lett. Sőt az egyetlen variációsorozat, amely tőle ránk maradt. A gróf ezután csak mint az „én variációim” emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és akárhányszor álmatlanság gyötörte, így szólt: „Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!” Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajos-arannyal.

Bár azóta számos kutató kimutatta, hogy az anekdota nem felel meg a valóságnak (Goldberg ekkor alig tizennégy éves volt, és a darab sajátosságai sem utalnak arra, hogy megrendelésre készült volna), ezt a mítoszt aligha lehet elfeledtetni.

A következő történet Bach tanítói pályájának kezdetéről származik. Arnstadtban az orgonista feladatok mellett megbízták a diákkórus vezetésével is. Két-három éve töltötte be a hivatalát, amikor fegyelmi problémák kapcsán bonyolódott vitába a konzisztóriummal. Egyszer például egy Geyersbach nevű diák megbüntetését kérvényezte az egyháztanács előtt. Geyersbach ugyanis egyik este, amikor Bach hazafelé tartott a kastélyból, bottal a kezében utánaeredt, hogy számonkérje tanárától fagottjátékának kigúnyolását. A szóváltás odáig fajult, hogy az akkor húsz éves komponista a földön birkózott a diákkal, amíg szét nem választották őket. Bár az ügy végén a konzisztórium arra jutott, hogy valóban Geyersbach kezdeményezte az összetűzést, sérelme mégis jogosnak bizonyult: Bachot figyelmeztették, a továbbiakban tartózkodjon attól, hogy diákját a Zippel Fagottist, vagyis zöldfülű fagottos jelzővel illesse.

Az ifjú Bachról vált ismertté az alábbi anekdota is:

Fiatalkorában se nehézség, se nélkülözés nem tántorította el attól, hogy időnként Hamburgba menjen, és rejtekhelyéről meghallgassa Reinken csodás orgonajátékát (a nagy mesterek féltékenyen őrizték szakmai titkaikat). Egyszer olyan sokáig volt távol, hogy csak két schillingje maradt, amikor visszaindult Lüneburgba. Útban hazafelé nagyon megéhezett, és megállt egy fogadó előtt, melynek konyhájából csábító illatok szálltak felé. Szomorúan érzékelte az étvágya és az anyagi lehetőségei közötti különbséget. Az éhség annyira meglátszhatott rajta, hogy alighanem megindította egy alkalmi szemtanú szívét, mert egyszer csak kinyílt az ablak, és valaki két heringfejet dobott ki rajta. Szülőföldje, Türingia egyik jellegzetes ételeinek darabkáit látva összefutott a nyál a szájában, és gyorsan felkapta őket. Amikor beléjük nézett, nagy meglepetéssel látta, hogy egy dán dukát rejlik mindegyikben. Az adomány nemcsak pillanatnyi szükségleteit fedezte, hanem következő hamburgi utazásának költségeit is, igen rendesen. A jótét lélek, aki az ablakon át bizonyára kileste pártfogoltja örömét, nem fedte fel kilétét.

Ha a fenti történet nem is, egy másik hitelesen számol be a zeneszerző eltökéltségéről. 1705-ben ugyanis négy hétre távolléti engedélyt kért Arnstadtból, hogy meghallgathassa Lübeckben a Mária-templom neves orgonistáját, Dieterich Buxtehudét. Mindenképpen meg akart ismerkedni vele, így az Arnstadt és Lübeck közötti, több mint négyszáz kilométeres úton gyalog indult el. Még ha sikerült is néha felkéredzkednie egy-egy kocsira, a szabadság jelentős részét az utazás tölthette ki.

Johann Sebastian Bach úgy vélekedett, hogy kellő mennyiségű gyakorlással bárki viheti annyira, mint ő, legalábbis erről tanúskodik az alábbi anekdota:

Amikor valaki megkérte – ami gyakran megtörtént –, hogy írjon neki egy nagyon könnyű csembalóművet, azt mondta:
– Meglátom, mit tehetek.
Ilyenkor általában választott egy könnyű témát, ám a kidolgozás során annyi gondolatot fűzött hozzá, hogy súlya lett. Ha valaki panaszkodott, hogy ez neki még mindig nehéz, mosolyogva így szólt:
– Csak gyakorolja szorgalmasan, és menni fog. Éppolyan egészséges öt ujja van mindkét kezén, mint énnekem.

Jereb Hanna

 

Forrás:
Christoph Wolff, Johann Sebastian Bach. A tudós zeneszerző, ford. Széky János (Budapest: Park Könyvkiadó, 2004).
Rácz Judit (szerk.), Johann Sebastian Bach. Levelek, írások, dokumentumok, ford. Dávid Gábor (Budapest: Zeneműkiadó, 1985).
Normann Lebrecht, A komolyzene anekdotakincse, ford. Szilágyi Mihály (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2012).