Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnuszt, és 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúrát. Habár a vers nem nemzeti közkincsnek készült, ma mégis minden iskolai ünnepségen vagy sporteseményen hallhatjuk, útleveleink dombornyomása őrzi, sőt szobrot is mintáztak róla. Egyszóval: a hétköznapjaink része. A kétszázadik évforduló kapcsán a „legmagyarabb” alkotás keletkezésének és megzenésítésének történetéről olvashattok.

Szatmárcsekei magányában, amikor a Szépliteraturai Ajándék 1821. évi számát forgatta a kezében, Kölcsey rátalált az „Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép” kezdetű költeményre (amelyet sokáig tévesen Balassi Bálintnak tulajdonítottak, de ma már tudjuk, hogy Rimay Jánostól való). A nemzet pusztulásának témája, valamint a 16. századi vers formai megoldásai megihlették a poétát, aki nyomott kedélyállapota ellenére új mű írásába fogott. Nagy valószínűséggel már 1822-ben nekikezdett a Himnusznak, viszont lassan dolgozott, így csak 1823 januárjában véglegesítette. A költemény először Kisfaludy Károly Aurora című almanachjában jelent meg 1828-ban, minden lényegesebb irodalmi vagy politikai visszhang nélkül; csupán Toldy Ferenc szánt rá pár sort egy, a Tudományos Gyűjteményben publikált recenziójában.

Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból – így hangzik a mű pontosabb címe. Ez ugyanakkor nem valódi himnusz, sokkal inkább jeremiáda, panaszdal. Különös vers, amelyhez alkotója is furcsán viszonyult: élete végén írott önéletrajzi leveleiben Kölcsey következetesen kihagyta legfontosabb szerzeményeinek felsorolásából. Egyszerűen nem foglalkozott vele, és soha nem is említette a fennmaradt dokumentumokban. Kölcseyben tehát úgy tűnik, soha, még csak egyetlen gondolat erejéig sem merült fel, hogy a Himnusz megzenésítésre érdemes, sőt egyszer majd a magyar nemzet népénekévé válik. A poéta halála után azonban olyan kultusz bontakozott ki, amelynek hatására 1844-ben Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója pályázatot hirdetett a vers hangokba öltésére – hasonlóképp, mint egy évvel korábban a Szózat esetében. Ismert tény, hogy Bartay a felhívást nagy valószínűséggel Erkel Ferencnek szánta, aki az előző pályázatra zsűritagsága miatt nem nevezhetett. A díjazott akkor Egressy Béni lett.

Noha ma már tudjuk, hogy Erkel elsőként nyújtotta be a pályaművét („Itt az írás, olvassátok” jeligével), jóval később úgy emlékezett vissza a körülményekre, mintha Bartay a lakásán, az egyik szobába zárva kényszerítette volna őt komponálásra. Az anekdotát, miszerint a szerzemény egy óra alatt született meg, Gárdonyi Gézától ismerjük, aki gyakran játszott Erkellel sakkmérkőzéseket.

Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutya teremtette: szépen vagyunk!
Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.

Gárdonyi írása szerint ekkorra már visszatért a szobába a színigazgató is, akinek nyomban elnyerte tetszését a muzsika. Mit volt mit tenni, Erkel hazament, meghangszerelte a művet, és beküldte a versenybizottságnak. Az idős komponista emlékezete kissé kiszínezte az eredményhirdetést, szerinte ugyanis nem is a zsűritagok döntöttek a győztesről, hanem maga közönség. Elbeszélése ettől függetlenül szórakoztató, és apró ízelítőt is nyújt az eredeti hangszerelésről:

Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.
És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
Az enyim volt a dicsőség.
Hát lássa: ész kell a zenéhez, nem csak klimpi-klampi!

A Himnusz megzenésítésének legendája bár nem igaz, mégis szép történet, és jól példázza mind az alkotás mitikus jellegét, mind Erkel és Kölcsey magyar kultúrára tett hatását. De hosszú időnek kellett eltelnie, mire csakugyan minden magyar énekévé vált: lassan, fokozatosan kerekedett felül a „Gott erhalte” kezdetű császári himnuszon. 1848. március 15-én, a forradalom estéjén már elhangzott, és egyre népszerűbbé lett. Jóval később még a Rákosi-rendszer nyomásának is ellenállt, hiszen Kodály Zoltán és Illyés Gyula bátran vonakodtak új himnuszt írni. Meglepő, de csak 1989-ben rögzítették az alkotmányban hivatalos nemzeti énekként. Kétszáz éves történetét nézve ezért elmondhatjuk, értelmet nyert az anekdota: valóban a nép választotta himnuszává Kölcsey műremekét.

Komáromi-Nagy Márton

 

Az idézetek forrása:
Gárdonyi Géza: Aranymorzsák (online).