Feeling Good; I Put a Spell on You; Ain’t Got No, I Got Life Ezekkel a dalokkal már minden jazz iránt kicsit is érdeklődő találkozott. A Feeling Good ma leginkább Michael Bublé előadásában ismert, az I Put a Spell on You-t számtalan híres zenész, többek között Annie Lennox énekelte, az Ain’t Got You, I Got Life-ot pedig a Hair című musicalben (és filmben) is feldolgozták. Ám az első felvételek, amelyek népszerűvé tették ezeket a számokat, mind Nina Simone nevéhez kötődnek.

Az énekesnő 1933-ban, Eunice Kathleen Waymonként született Észak-Karolinában, a család nyolc gyermeke közül hatodikként. Zenei tehetségére korán fény derült: már háromévesen a zongorához ült. Művészi identitására nézve meghatározó élményt jelentett, hogy tizenkét éves korában koncertet tarthatott abban a helyi templomban, ahol az édesanyja lelkész volt. Fellépésén a szülei az első sorban szerettek volna ülni, de át kellett adniuk a helyüket a fehér közönségnek, és a tér hátulsó részébe kellett vonulniuk. Kislányuk azonban addig nem kezdett el játszani, amíg vissza nem térhettek az első sorba. 

Tehetségét felfedezve a fiatal zenész tanulmányait többen is támogatták. Így érettségi után bekerült a New York-i Juilliardra, ahol pedig a philadelphiai Curtis Institute of Music felvételijére készült. A meghallgatás jól sikerült, mégsem vették fel – a művésznő rasszizmusra gyanakodott. Bár koncertzongorista szeretett volna lenni, több állást is elvállalt, hogy pénzt keressen, és finanszírozni tudja klasszikuszenei képzését. Elkezdett éjszakai klubokban és bárokban zongorázni, valamint énekelni; főleg jazzt és bluest játszott, tehát az „ördög zenéjét”. Tudta, hogy anyja ennek nem örülne, ezért egy idő után művésznevet vett fel: Nina (a niña spanyolul kislányt jelent) Simone (ami egy francia színésznő keresztneve). 

Első dalát – amely a Porgy és Bess című operából volt az I Loves You, Porgy – csak szívességből énekelte fel egy barátjának, de végül a Billboard Top 20-as listájára került vele. Ezzel kezdődött Nina Simone énekesnői karrierje, és hamarosan mind a jazz-zene, mind a társadalmi élet fontos szereplőjévé vált. 

Abban az időben, amikor Nina Simone élt és alkotott, nehéz volt fekete nőként érvényesülni a komolyzenében. Az ebből adódó sérelmek, nehézségek vezették végül a jazzhez, és egy olyan szerephez, amit hivatásának érezhetett: küzdeni az emberi, polgári egyenjogúságért a különböző bőrszínűek, valamint a férfiak és a nők között. Azzal párhuzamosan, hogy karrierje elkezdett felfelé ívelni, politikai szerepvállalása is egyre nőtt, álláspontját dalaiban is kifejezésre juttatta. Ilyen például a Mississippi Goddam és a Four Women, amelyekben az afroamerikai nők nehézségeiről és a velük kapcsolatos előítéletekről énekel.

A békés lázadással ellentétben az énekesnő a szélsőséges nézetekben hitt, és tiltakozásként nem fizetett adót a vietnami háború ellen. Egy idő után viszont az aktivistaként folytatott küzdelem zenéje értékelésének rovására ment, amiképp személyének megítélése is fokozatosan romlott. Ezért 1970-ben több évre elhagyta Amerikát, különböző országokban élt, és bár 1978-ban visszatért, nem maradt hosszú időre: ismét utazni kezdett. Eközben 1980-ban bipoláris személyiségzavart diagnosztizáltak nála, folyamatosan változó hangulata a mindennapjaira és a környezetére egyaránt kihatott. Végül 1993-ban letelepedett Franciaországban, és ebben az évben jelent meg az utolsó albuma is (A Single Woman). 2003-ban, hetven évesen hunyt el rákban.

Nina Simone karrierje nem úgy alakult, ahogyan eltervezte: a klasszikus zene helyett a jazz egyik legkiemelkedőbb alakjává vált, akinek számos dala lett a polgári egyenjogúságért való küzdelem része. Így nemcsak zenei tehetségével, de szociális szerepvállalásával is bevonult a (jazz-)zene történetébe. 

Juhász Erzsébet