James Cameron az Avatar (2009) című filmmel sikeresen újradefiniálta a moziélmény fogalmát, és Magyarországon is végleg meghonosította a 3D-technológiát. Mivel a folytatás (Avatar: A víz útja) premierjére idén decemberben kerül sor, a rendező digitálisan felújította magnum opusát. Ennek kapcsán arra keresem a választ, mitől is volt különleges az első rész, és a felújítás mennyire gazdagítja az audiovizuális élményt.

Saját bevallása szerint Cameron olyan rendező, aki addig nem készít új filmet, ameddig azzal nem tud újat mutatni. Ez az állítás pedig lényegében helytálló, ugyanis néhány kivétellel az összes moziba szánt alkotása filmtörténeti mérföldkővé vált. Munkáinak sikeressége nem bonyolult történetekben vagy összetett karakterekben rejlik. Negyvenéves forradalma főként technológiai téren zajlik: szívügyének érzi a képi világ fejlesztését.

A rendező forradalma az Avatarral csúcsosodott ki. Bár látványos akciófilmekből nem volt hiány a kétezres évek elején, az Avatar látványában még a Star Wars: A sithek bosszúja és a Karib-tenger kalózai-sorozat minőségét is elérte. Cameron az új lehetőségeket a 3D-technológiában látta, ez az elképzelése pedig helyesnek bizonyult, hiszen az Avatar lett a 3D fénykorának legsikeresebb filmje. Ez a bevételeken is meglátszott: a nagyjátékfilmek közül tíz éven keresztül termelte a világ legnagyobb profitját. (Előkelő helyét csak a 2019-es Bosszúállók: Végjáték vette át egy rövid ideig, de azóta ismét az élre tört.)

Ahhoz, hogy megérthessük a produkció sikerének okát, meg kell vizsgálnunk, mi járul hozzá az általa nyújtott különleges élményhez. Az első és talán legfontosabb alkotóelem a középpontba helyezett idegen faj, akik a Pandora hold őslakosai, a Na’vik. Cameron már az előkészítési munkálatok kezdetén elhatározta: a Na’viknak mind kinézetre, mind szokásaikban és életmódjukban ismerősnek, mégis idegennek kell tűnniük az emberek számára. Így születtek meg a kék bőrű, magas, nagy szemekkel és nagy fülekkel rendelkező teremtmények, akik megvetik a modern technológiát, helyette a természetnek, valamint a spiritualitásnak szentelik az életüket.

A kívánt hatás nem maradt el, ugyanakkor a film megjelenése óta népszerűvé vált az értelmezés, miszerint Cameron az Avatarban valójában az észak-amerikai indián népirtásokat ábrázolja futurisztikus környezetben. Emiatt többen Amerika-ellenes propagandának tekintették, ez pedig egyes politikai körökben nem vetett jó fényt a rendezőre (bár ő többször is tagadta ennek a párhuzamnak az érvényességét). Tény, hogy az alkotásban felmerül a háborúellenesség témája, ám korántsem olyan feketén-fehéren, mint az elsőre tűnhet.

A cselekmény középpontjában egy egészségügyi okok miatt leszerelt tengerészgyalogos, Jake Sully (Sam Worthington) áll, aki kerekesszékbe kényszerült egy balul elsült bevetés után. Tudós-kutató ikertestvére halálát követően Jake az ő helyébe lép, és elutazik a Pandora nevű holdra, hogy részt vegyen az „Avatar Programban”, amelynek keretében egy mesterségesen létrehozott Na’vi teste felett veheti át az irányítást. A filmben nem kerül sor olyan kérdések tisztázására, hogy miképpen bukkantak rá az emberek a Pandorára, miért egyetlen bányász cég van jelen ezen a holdon, mi történt a Földön, vagy mi a helyzet az emberiséggel általánosságban. Helyette a néző rögvest a kék dzsungel mélyében találja magát, megismerve annak tarka élővilágát és bámulatos, kreatívan megalkotott részeit. Cameron célja már-már evidens. Ki szeretné szakítani a nézőt az ismert földi faunából és flórából, ezért egy új valóságba kalauzolja el őt, amelyben nem az ember áll a tápláléklánc csúcsán. A Na’vik élőhelye egy új világ, új törvényekkel; utóbbiakat az oda érkezők vagy elfogadják, vagy a Pandora felemészti őket. A történetben ennélfogva a karakterek csak statiszták, a középpontban Pandorának és a Na’vik fajának bemutatása áll.

Jake szemén keresztül a néző is megismerheti a Na’vik birodalmának szépségét, egy, a Földön már régen elveszített világot. Cameron meg sem próbálja szépíteni a mondanivalóját: az ember romlott és gonosz, Pandora pedig – minden lakójával együtt – tiszta, bűn nélküli. A film tehát nem egzakt módon háborúellenes, hanem az emberi gyarlóságra, kapzsiságra és birtoklási vágyra általánosságban hívja fel a figyelmet.

Az Avatar látványát tekintve már 2009-ben is lehengerlőnek, mondhatni filmtörténeti mérföldkőnek számított, és ez a benyomás a felújítás révén még erőteljesebbé vált. A CGI részletesebb, a színek nagyobb skálán mozognak, a képarány a korábbinál szélesebb. A hanganyag szintén jelentős változáson esett át: a kibővített audiosávok teljesebb hangzásvilágot, azaz jobb térhatást eredményeznek. Az új hangkeverés eredményeképpen a film zenéje is magával ragadóbb, beszédesebb lett, a basszusok dörmögése és rezgése esetenként szinte csontig hatol. Hasonló audiovizuális élménnyel legutóbb Denis Villeneuve tavalyi Dűnéje szolgált.

Mivel a filmtörténetben tizenhárom év hosszú időnek számít, eléggé beszédes, hogy az Avatar folytatását ennyi idő eltelte után is töretlen várakozás előzi meg. Ezt viszont csak egy igazán jelentős, nehezen felülmúlható első résszel lehetett elérni. James Cameron grandiózus alkotása napjainkig megállja a helyét a mozivásznon. A felújított változat bővelkedik az újdonságokban, így azoknak is érdemes megtekinteni, akik már 2009-ben jegyet váltottak a filmre. Akik pedig akkor kihagyták, most bátran tegyenek vele egy próbát.

Gergely Máté