„Szükség van az őrület érintésére ahhoz, hogy elkészítsd [a Dűnét]. Nem születhet mestermunka őrület nélkül. […] Ez a film nem fogja meghódítani a világot, ha nincs benne egy kis őrület” – mondta Michel Seydoux filmproducer, amikor Alejandro Jodorowsky el nem készült Dűne-adaptációjáról kérdezték.

Frank Herbert mára legendássá vált sci-fi könyvsorozatát több filmrendező is próbálta mozivászonra vagy tévéképernyőre vinni, de még a méltán híres David Lynch (akit olyan klasszikusokról ismerünk, mint például a Twin Peaks) alkotása is enyhén szólva megosztóra sikerült. Korunk egyik legnevesebb direktora, Denis Villeneuve a Szárnyas fejvadász 2049 után újból nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elvállalta a Dűne legújabb adaptációjának rendezését, az alapművet ugyanis számos okból kifolyólag nehéz nagyképernyőre adaptálni. A történet elsősorban a könyvben ismert univerzumot uraló nemesi családokra és a köztük feszülő viszályra koncentrál: leíró és magyarázó fejezetek követik egymást, ezek közé pedig akciódúsabb részek ékelődnek. Ebből az alapanyagból nem egyszerű olyan forgatókönyvet készíteni, amely képes elkápráztatni nemcsak a könyv rajongóit, hanem az azt nem ismerő nézőközönséget is.

Egy dolgot fontos tudni, mielőtt beülünk megnézni a filmet: Denis Villeneuve Dűnéje csak Frank Herbert azonos című könyvének első felét dolgozza fel; éppen ott ér véget, ahol elkezdődne a valódi cselekmény. A rendező tehát ebben az alkotásban fekteti le az alapokat, hogy azután, egy második részben magyarázat nélkül mesélhesse majd el a felemelkedés-történetet. Ez nem érte meglepetésként azokat, akik hajlandóak voltak meghallani Villeneuve nyilatkozatait, hiszen ő többször hangsúlyozta, hogy két részben kívánja mozivászonra vinni a könyvet. Szerintem jogosan érezte azt, hogy a jó adaptáció a megfelelő hosszúságú magyarázatban rejlik: a nézőknek előbb a háttértörténetet kell megismerniük ahhoz, hogy megértsék mindazt, amit a második rész tartalmazni fog.

A film azon a ponton veszi kezdetét, amikor az univerzum császára elveszi az Arrakis bolygó fennhatóságát a Harkonnen-háztól és az Atreides-háznak adja át, ezzel szándékosan viszályt szítva a két uralkodócsalád között. Leto Atreides herceg (Oscar Isaac) elfogadja a császár döntését, és a véres következmények tudatában vonul minden haderejével a sivatagos Arrakis bolygóra, ahol az univerzum legfontosabb erőforrását bányásszák: a fűszert. Az emberiség a fűszernek köszönheti többek között az űrutazást, tehát aki birtokolja a fűszert, tulajdonképpen a császár felett is uralkodik.

A Dűne viszont nemcsak a nemesi házak közötti csatározásról szól, hanem egyben messiás-történet is, amelynek középpontjában az említett herceg fia, Paul Atreides (Timothée Chalamet) áll. A fiú sorsa az, hogy békét teremtsen az univerzumban és újra felvirágoztassa azt, ehhez pedig le kell mondania addigi életéről és olyan harcosként kell újjászületnie, aki hajlandó uralkodóvá válni. A tanulékony, újdonságokra nyitott Paulnak maga mögött kell hagynia a biztonságot jelentő tanárait, tanácsadóit, és fel kell vennie a harcot az elnyomókkal. Erre az átváltozásra viszont még várnunk kell, az első rész ugyanis éppen ennek a folyamatnak a kezdete előtt ér véget.

A film minden pontján érződik, hogy Denis Villeneuve imádja Frank Herbert könyveit; a látványvilág és a képi megvalósítás szinte kifogástalan. Minden filmkockán érződik egyfajta apai gondoskodás: a képi világ a legapróbb részletekig alaposan végiggondolt és kivitelezett, ahogyan az operatőri munka is lenyűgöző. Az olyan filmtörténelmi mérföldkövek, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Csillagok háborúja vagy az Avatar mind megkövetelték a szélesvásznú moziélményt; ez alól a Dűne sem kivétel. Érdekes, hogy bár nem robbantotta fel a kasszákat, mégis, a nyitó hétvégén és az azt követő héten az egész világ legnézettebb filmjének bizonyult.

A film zenéjét Hans Zimmer írta, aki életének talán legegyedibb művét hozta létre. A főtéma végig jelen van, drámaiságából pedig akkor sem veszít, amikor csendesebb, visszafogottabb verzióban halljuk. Emellett fontos szerepet tölt be a csend is; ritkák azok a jelenetek, amelyek alatt még a feszültséget sejtető morajlás sincs jelen.

Régen láttam olyan filmet, amelyben elégedett lettem volna az összes színész játékával. Szinte elképzelhetetlen, hogy ne legyen olyan pillanat, amikor úgy érezzük, az alakítás lehetett volna meggyőzőbb. A Dűne mégsem tartalmazott ilyet. Ellentétben az előzetes negatív kritikákkal, Timothée Chalamet kezdetben kissé naiv, zavarodott, majd az utolsó percekben megvilágosodott karaktere teljesen hiteles; az ifjú színész újfent bebizonyította, hogy a helyes arc és a csábító göndör fürtök mögött tehetséges színész rejlik, aki egy hozzáértő rendező mellett bármire képes. A Gurney Hallecket játszó Josh Brolin és a Duncan Idahot megformáló Jason Momoa sem esett bele a mellékszereplőket alakító színészek hibájába, karaktereik végig gondosan megformáltak és esetenként humorosak is voltak. A legnagyobb meglepetést azonban a Paul édesanyját, Lady Jessicát alakító Rebecca Ferguson és a Stilgart, a helyi őslakosok egyik vezetőjét játszó Javier Bardem okozták. Az aggódó anyáról elhittem, hogy minden mozzanatával fiát védi, a népét óvni akaró férfi pedig egyszerre volt hagyománytisztelő, de elfogadó azokkal az idegenekkel szemben, akik megérdemelték.

A Dűnének ugyanakkor két nagy hibája van. A tervezett kétrészesség miatt a történetnek csak a felét láthatjuk, ennek tudatában pedig nehéz önálló filmművészeti alkotásként tekinteni rá. A negatív szereplők megjelenítése túlzottan egyoldalúra sikeredett: Vladimir Harkonnen a sci-fi történelem leggusztustalanabb és legperverzebb figurája; miközben céljai egyértelműek, módszerei és eszközei nem kimondottan gonoszak, márpedig ez egy alapvető alkotóeleme a könyvnek. Itt kanyarodnék vissza Michel Seydoux állításához, a Dűne világa ugyanis helyenként megköveteli a már-már abszurd elvontságot és őrületet, amelyet a Harkonnen család tökéletesen meg tudna testesíteni. Mindehhez hozzátartozik az a tény is, hogy a Harkonnenek meglepően kevés képernyőidőt kaptak, holott szerepük létfontosságú Paul felemelkedésének történetében.

A negatívumok ellenére a Dűne egyszerre könyvhű adaptáció és olyan blockbuster, amely képes bevonzani azokat a nézőket is, akik egyébként távol tartják magukat az elvont filmektől. Ennek fényében, valamint a nézettség és a bevétel tudatában nem is meglepő, hogy a felelős stúdió, a Warner Bros Entertainment zöld utat adott a folytatásnak, sőt Denis Villeneuve már egy harmadik film ötletét is felvetette. A Dűne ugyanis akkor lesz teljesértékű alkotás, ha elkészül a második rész, illetve ha az ugyanezt a színvonalat fogja képviselni, különben mind a rendező, mind a színészek verejtékes munkája nem lesz több újabb feledésbe merülő próbálkozásnál.

Gergely Máté