,,A közönség pirulni fog rendesen!” – ezt a fülest kaptam egy ismerősömtől. A kijelentés csak tovább fokozta érdeklődésemet, hogy megnézzem a Pintér Béla és Társulata által 2002-ben bemutatott Parasztopera egyik legújabb előadását, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés színművész osztályának vizsgadarabját, melyet Csáki Benedek, ötödéves hallgató rendezett. A darab több mint két évtizedes pályafutása során igazi klasszikussá vált, nem csupán Pintér Béláék, hanem más társulatok előadásában is, sőt több ízben megrendezésre került már Parasztopera fesztivál is. De mi teszi ilyen kiemelt jelentőségűvé ezt a címéből sejthetően egymástól távol álló világok metszéspontján álló darabot, és mit hozhat ki ebből egy csapat ifjú színművész, ami több puszta arcpirításnál?

A ,,magyar valóság” bemutatása jogosan tartozik örökérvényűen a nagyérdemű kedvenc témái közé a színházban és azon túl is, ha ironikus, szatirikus, vagy groteszk műről van szó. Tükröt mutatni gyarlóságunkról, az ország szociális és gazdasági hátrányosságairól, egyáltalán a magyar néplélek gúnyosan kihegyezhető oldalairól a közönség érdeklődése szempontjából hálás feladat. Ám mindez könnyen kiszámítható szócséplésbe fordulhat, ha az alkotók és előadók nem találják meg azt az egyedi, mégis hiteles közlésmódot, ami szerencsés esetben igazi remekműveket szülhet (rengeteg példát lehetne ide hozni, talán megállja a helyét két film, A tanú és az annak folytatásául szánt Megint tanú ellentétes esete). Ez a darab a rendezéstől függetlenül olyan elemeket használ, amelyek az elmés humort és a csontig hatoló drámaiságot úgy engedik percenként váltakozni, mintha ennél mi sem lenne egyszerűbb – és ez most is így történt. 

A bemutatóra még tavaly decemberben került sor, így az általam látott előadás már több mint a huszadik volt a sorban, ám így is zsúfolásig megtelt az SZFE Rákóczi úti terme. A mű mindenkori előadásában kulcsfontosságú, hogy kellően kidomborodjon az alapvetően vígoperai elemekből álló, de erdélyi magyar népdalokkal, olykor azoknak csöppet sem finom, mégis szerethető átírásával teletűzdelt zenei kettőssége (a Pintér Bélával gyakran együttműködő Darvas Benedek tollából, ezúttal Erdős Boglárka zenei vezető tolmácsolásával). Ami a hangszeres kíséretet illeti, minden várakozásnak megfelelt a két hegedűből, brácsából, bőgőből és csembalóból felépülő, javarészt zeneakadémisták alkotta együttes, akik könnyedén megugrották a különböző műfajok közötti gyors váltások jelentette kihívást. Szintúgy hibátlan volt a színészek zenei alakítása is; mind a recitáló (ének és próza közötti) részek perlekedő dialógusaiban, mind a lírai érzelmeket kifejező számokban.

A rendező egy interjúban így nyilatkozott a darabválasztásról: ,,Egyszerűen anyagot kerestem ennek a hat lánynak és öt fiúnak.” Ezt az alázatos rendezői hozzáállást remekül kamatoztatták a színészek, akik erős, és a falusi életből jól ismerhető karaktereket vittek színre. A darabnak otthont adó, rendszerváltás előtti időket idéző tornaterem önmagában kifejezőnek bizonyult a magyar valóságot illetően, így – néhány kreatívan megoldás kivételével – elég volt azt minimális díszlettel ellátni. A legtöbbet azonban a színészgárdából egységesen sugárzó erő jelentette. Aki látott már egy csapat fiatalt vállvetve dolgozni egy közös célért, az tudhatja, hogy ez nem üres fecsegés. Van valami az ilyen alkotóközösségek lelkesedésében, ami még az olykor esetlen, a kevés tapasztalat miatt szakmailag kiforratlan megvalósítás mellett is valódi értéket hordoz. Mindez különösen igaz akkor, ha ez az erő – mint jelen esetben –  már érett, tudatosan kidolgozott játékkal párosul.

Már az eddig felsoroltak is elegendőek lehetnének ahhoz, hogy elmondhassuk, ez egy szellemesen megformált, élvezhető előadása a Parasztoperának. A darab záróképe azonban ennél messzemenőbb gondolatokat ébreszt (amelyek kifejthetőek anélkül, hogy túl sokat elárulnék a végkifejletből). Ekkorra már túljutottunk minden bonyodalmon, fény derült az összes titokra és mulasztásra, és mindenki szembe nézhetett – mind a karakterek, mind a nézők – saját múltjával és sorsával: azokkal a tényezőkkel, amelyeket letagadhatunk vagy küzdhetünk ellenük, de javarészt nem tudunk változtatni rajtuk. Ezzel az állapottal analógiába hozható, amikor egy művészeti alkotás, egy közszereplő, vagy csak egy ismerősünk érzékletesen bemutatja, hogy ,,Íme, ez a magyar valóság”! Ez persze önmagában is értékes lehet, de mindig üdítő, amikor a probléma felismerése mellett egy lehetséges megoldásra is fény vetül.

Mindez az utolsó képben, a két főszereplő egymás felé forduló, empatikus gesztusában sűrűsödik össze: végezetül felül tudnak emelkedni nemcsak a saját, itt-ott kevésbé fényes múltjukon, de az egész magyar társadalom fájdalmas nehézségeit bemutató közösségük problémáin is, hogy aztán majd nagy levegővel a jövőbe tekinthessenek – de nem a múlt feledésével, hanem annak tudatosításával. Aki szeretné ezt jobban megérteni, annak csak a darab megnézését tudom javasolni. Erre többek között június 16-án a Szolnoki Országos Színházi Találkozón, illetve augusztus 15-én az Esztergomi Várszínházban lesz legközelebb lehetőség.

Fazekas Tomaj