Vigasság és búbánat, ártatlanság és romlottság, feloldozás és kárhozat ellentétének dallamfüzérekbe öntött, elgondolkodtató sokasága… A zenének ez a nagyon is élet- és emberközeli, a hétköznapok világából oly ismerős oldala domborodott ki a Keller András vezette Concerto Budapest november 12-i előadásában. Vitathatatlanul meg is volt a pozitív hozadéka ennek az interpretációs attitűdnek: az est folyamán a három műsorra tűzött alkotás szemléletbeli hasonlóságai, egymással való rokoníthatósága vált inkább hangsúlyossá, semmint azok stílus- és műfajbeli különbözőségei.

Kivételesen érzékeny interpretációban hangzott el a második kompozíció, Chopin I. zongoraversenye (e-moll, op. 11), mindenekelőtt a szólista, Nyikolaj Luganszkij hozzáállásának köszönhetően. Fellépése ugyanis tökéletesen közvetítette a 19. századi zsenikultusz művészideálját: mint a romantika virtuóz-géniuszát, úgy járta körül Luganszkij személyét és játékát valamiféle megfoghatatlan szakralitás, felfedhetetlen transzcendencia, és azzal együtt egyfajta hallatlanul természetes, jó értelemben vett fölényesség. Virtuóz frázisai nem pusztán az ámulatba ejtés eszközei voltak, hanem mondanivalójának tüneményes, folyondárszerűen burjánzó ornamensei. A futamok során tett lágy mozdulatai gyöngéd ecsetvonásokként hatottak (a ráadásként játszott F-dúr „Napfény” etűdben is). Szólamának markánsabb helyeit – a kevésbé fürge, éneklőbb, sűrűbb felrakású szakaszokat – egészen szögletesen adta elő, a hangokat majdhogynem egyesével magyarázta. Valahogy úgy, mint aki meglehetősen elemi dolgokról beszél, vagy még inkább prédikál.

Prédikál, de kinek is? Az első tétel folyamán eléggé erőteljesen az a benyomás támadt, hogy a zenekarnak. A hallgató mint külső, beavatatlan szemlélő egy olyan dialógusba nyerhetett betekintést, amely Luganszkij meggyőző szónoklata, valamint az együttes arra adott helyeslő-felismerő reakciói között zajlott. Utóbbi összességében visszafogottan nyilvánult meg, egyértelműen a zongoraművész uralta a történéseket (és ez csak részben lehetett a chopini elképzelés következménye). Hasonlóképpen a középső Romanze-ban, az ő bensőséges monológjában. A harmadik tételre azonban a Concerto Budapest a szólista egyenrangú partnerévé lépett elő, így abban már közösen szólították meg a közönséget, és vonták be a zenei folyamatba, teljesítve végső soron a hangverseny mint beavatási rítus 19. század óta érvényes feladatát.

Ezzel szemben a nyitószám, Mozart „kis” g-moll szimfóniája (K. 183) egészen más tapasztalattal járt. Ezt a művet ugyanis a Concerto Budapest tagjaiból álló kamaraegyüttes úgy prezentálta, mint egy absztrakt műalkotást, mint egy önmagában teljes és tökéletes architektúrát. Tulajdonképpen úgy, mint egy megcsodálandó múzeumi tárgyat. A befogadó tehát akaratlanul is passzív szemlélővé vált (élvezhette a darab szépségeit anélkül, hogy abból bármit meg kellett volna értenie). A tempóválasztások ugyanakkor elsőrangúak voltak: meghökkentő fürgeségük remekül illett a darab Sturm und Drang–szellemiségéhez, csapongásaihoz és szertelenségéhez.

Dvořák VIII. szimfóniáját (G-dúr, op. 88) ugyanilyen szakadatlan lendület járta át, csakhogy ennek az alkotásnak az esetében ez inkább hátráltató tényezőnek tűnt. Azt az elragadó zenei ívet ugyanis, amelyet a szonátaformájú első tétel meggyőző kibontása, illetve az azt követő szordinált Adagio békés és idillikus atmoszférája kezdett el kialakítani, rögvest megtörte a harmadik és a negyedik tétel túlságosan sietős, a részletekben lakozó lényegen átsikló megformálása. Az Allegretto graziosóból „allegro molto” lett, így éppen az a líraiság, az az átlagos scherzókénál érzelmesebb karakter hiányzott belőle igazán, amely révén lírai közjátékként, kulcsfontosságú átmeneti állapot létrehozójaként szolgálhatott volna. A záró Allegro ma non troppón pedig az első hangtól kezdve érezni lehetett, hogy ennyire merész gyorsasággal játszva nem csak a benne rejlő katarzispillanatok illannak majd el, de a fokozatos lassulás éppúgy óhatatlanul bekövetkezik, mint a szólamok ritka, ám annál szembeötlőbb széthullása. Ami azonban ennél lényegesebb: az együttes a Dvořák-kompozícióban – minden kifogásolható előadói döntés ellenére – egyértelműen törekedett a közönséggel való kommunikációra, mi több, a befogadói darabértelmezés formálására, alakítására; a hallgató ezáltal ténylegesen részesévé válhatott a zenei folyamat kisebb-nagyobb történéseinek. Nem lehetséges-e, hogy ennek a törekvésnek a létrejöttében kulcsszerepet játszott a szimfóniát megelőző műnek, Chopin e-moll zongoraversenyének interpretációja?

Németh Kira

Nyikolaj Luganszkij, Keller András és a Concerto Budapest, 2022. 11. 12. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem