Talán hagyományosnak mondható, hogy minden évben olvashattok egy rövid beszámolót a gólyatáboros élményekről. Idén sajnos a tábor elmaradt, helyette azonban szeptemberben a Dux-kör gólyanappal kárpótolta a hoppon maradt elsősöket. Ezzel kapcsolatban beszélgettem három karvezető szakos hallgatóval első zeneakadémiai szárnypróbálgatásaikról, a művészlétről, és természetesen a gólyanapi élményeikről.

Ádány Rebeka: Terveztetek menni a gólyatáborba? Nagy csalódás volt, hogy elmaradt?

Záray Viktor: Igen, mindenképpen szerettem volna menni, annyi jót hallottam róla! Nagyon elszomorodtam, amikor jött a telefon, hogy a tábor végül elmarad. Már akkor mondták, hogy kárpótlásként számíthatunk a gólyanapra, ami ugyan rövidebb a tábornál, de megpróbálják belesűríteni az összes gólyatáboros eseményt. Végül pozitív csalódásként éltem meg, mert nagyszerű élményt jelentett, és nagyon jól megszervezték, hogy mindent megkapjunk abban az egy napban.

Németh Zoltán: Viktorhoz hasonlóan én is vártam a gólyatábort, szerettem volna megismerkedni a szaktársakkal, mert nehéz úgy elkezdeni az évet, hogy senkit sem ismer az ember. Ezt végül nem lehetett elkerülni, de a gólyanap azért sokat segített. A mai napig van bennem egyfajta üresség az elmaradt tábor miatt, viszont abból az egy napból nagyon jól kihozták a duxok, amit csak lehetett.

Lakó Levente: Valamiféle önvédelmi mechanizmusból nem akartam beleélni magamat a gólyanapba, készpénznek venni, hogy megtartják. Utána azonban nagyszerű, igényes és kifejezetten gondolatgazdag programot kaptunk.

ÁR: Milyen emlékezetes pillanatokat emelnétek ki?

LL: Számomra a legnagyobb élményt talán az jelentette, amikor a nap végén, a kisebb létszámú csoportos foglalkozások után újra egyesült a teljes gólyacsapat. Nagyon tetszett, hogy az együtt átélt események által igazi közösséggé váltunk a nap végére.

NZ: Ha egyetlen pillanatot kellene kiemelnem, akkor a gólyaesküt mondanám. Addig bohózatba illően zajlott az egész nap – pozitív értelemben –, az esküvel pedig kicsit komolyabbra, közös ünneplésbe fordult: felsorakoztunk a duxokkal szemben, és elismételtük utánuk az eskü szövegét.

ZV: Nekem nagyon tetszett a napnak az az állomása, amikor mindenféle szemetet kellett újrahasznosítanunk, és ezekből közösen alkotnunk valamit. Mi például megépítettük a Zeneakadémia Főépületét. Tetszett, hogy a csapat együtt készített valami kézzelfoghatót.

ÁR: Mennyire sikerült ilyen rövid idő alatt összeszokni?

NZ: Mi nagyon jól összekovácsolódtunk. A csoportvezetőink nagyban segítették az ismerkedés folyamatát, és szerintem a csoport tagjai is igényelték, hogy minél hamarabb összeszokjunk. A gólyanap óta egyszer már találkoztunk is.

LL: Meglepett, hogy milyen jól működtek a különböző játékos feladatok ezzel a korosztállyal. Korábban már sok ilyen jellegű játékban részt vettem, viszont „idősebb gyerekekkel” még nem igazán, így nem voltam biztos abban, hogy működni fog, és bele tudjuk majd élni magunkat. Mint kiderült, tényleg működött.

ZV: Sajnos mi még nem találkoztunk azóta, de már szervezzük. A duxok olyan programokat is kitaláltak nekünk, amelyek középpontjában kifejezetten az ismerkedés állt. Először nagyon furcsán éreztük magunkat, és szerintem mindenkiben volt egy kis félsz, de hamar feloldódott bennünk ez a feszültség.

LL: Úgy éreztem, itt nehezebben alakul ki közösség, mint például más egyetemeken, ahová több és egészen különböző ember jár. Az, hogy művésznek készülünk, nem feltétlenül segít ezekben a helyzetekben, talán kissé izoláltak vagyunk.

NZ: Leventével ellentétben nekem úgy tűnt, mindenki örült annak, hogy végre művészek között lehet. Hiába vagyunk nagyon sokfélék, összeköt minket a zene.

ÁR: Segített a gólyanap abban, hogy otthonosabban mozogjatok a Zeneakadémia falai között? Hogyan éltétek meg az évkezdést?

NZ: Nekem mindenképpen segített. Előtte nem igazán adtam önmagamat, a gólyanap után azonban rájöttem, hogy sok a hozzám hasonló ember a környezetemben. Azt hiszem, ez valamiféle önmegtalálást hozott számomra. A gólyanap előtt még nagyon kötődtem a konzis osztályomhoz. Ellentétben a középiskolával – ahonnan sokan nem zenei pályára mentek –, úgy látom, itt olyan emberek vannak, akik igazán elhivatottak a zene iránt.

ZV: Biztosan hiányzott volna, ha nincs semmi, ami összehozza az első évfolyamot. Előtte csak néhány szaktársamat ismertem, más szakokról, évfolyamokról senkit. Én is Konziba jártam, de ott öt éven keresztül egyedül én foglalkoztam vezényléssel, így felüdülést jelent számomra, hogy olyanok között lehetek, akik nem pusztán hobbiként tekintenek a karmesteri tevékenységre. Ráadásul nemcsak a zene kapcsol minket össze, hanem maga a művészlét is. Ezt korábban nem tapasztaltam.

LL: A gólyanap nélkül biztosan rémálom lett volna az egyetemkezdés. Szeptember elején még én is nagyon ragaszkodtam a gimis közösséghez, sokat találkoztunk a volt osztályommal. Ugyanakkor valamiféle megérkezésként éltem meg, hogy a középiskola után végre elkezdhettem a Zeneakadémiát. Korábban élesen el kellett választanom a magánéletet a szakmai élettől. A hétköznapokban szinte semmi sem szólt a zenéről, viszont a felvételire készülve minden akörül forgott. Nyilván ez sok szempontból megterhelőnek bizonyult, így nagyon jó, hogy most művészek vannak körülöttem, akik hozzám hasonló elhivatottsággal fordulnak a zene felé.

ÁR: Szerintetek mit jelent művésznek lenni?

NZ: A művészlétnek szerintem az adja az alapját, hogy a személyiségedben jelenlévő introvertáltságot előadóművészként a színpadon, tanárként pedig a katedrán át tudod fordítani extrovertáltsággá.

ZV: Én is hasonlóképpen fogalmaznék. Nem mindenkiről tükröződik a koncertteremben, hogy milyen személyiség, milyen a hétköznapokban. Sok az olyan zenész, aki alapvetően szerény, visszahúzódó, de a koncertteremben megnyílik és belead mindent.

LL: Szerintem egyben életmód is, ami hatással van a mindennapi életünkre: állandóan valamilyen dallam jár a fejünkben és folyton gyakorlunk. A zene rabjai vagyunk és minket pontosan ez köt össze.