Heinrich Schütz és Dukay Barnabás műveiből adott koncertet október 18-án a Solti teremben a Nemes László Norbert vezette Új Liszt Ferenc Kamarakórus. E sorok írójának jeleznie kell elfogultságát: korábban két évig az együttes tagja volt. Cikke ezért nem kritikai szándékkal született, csupán beszámolóként az este legizgalmasabb vonásairól.
Egy a cappella kóruskoncert már előzetesen sajátos kulturális kódokat, elvárásokat kezd működtetni a hallgatóban. A kóruszenéhez egy közösségi, érezhetően rituális eredetű, szövegközpontú, a stilizált hangszeres zenénél közvetlenebb művészi megszólalásmód kötődik. Zenetörténetileg pedig a modern kori magyar zenének is meghatározó vonulata – a Kodály Zoltán nevével fémjelzett kórusmozgalommal együtt. Az este karnagyának, Nemes László Norbertnek az életpályája és a kórustagok zenei gondolkodása, neveltetése egyaránt ehhez a hagyományhoz kapcsolódik. Hogyan illeszkedett a koncert ebbe a bonyolult viszonyrendszerbe? Milyen művészi állítások olvashatók ki a darabokból?
Mint említettem, a kórusrepertoár bizonyos mértékig szemben áll a klasszikus hangszeres zenén alapuló kánonhoz társítható esztétikai világképpel. Ezért nem meglepő, hogy a koncerten egy-egy, ennél a kánonnál korábbi, illetve későbbi szerző állt a középpontban. Schütz a Bach előtti evangélikus zene egyik legnagyobb alakja; a program felét Geistliche Chormusik (op. 11, 1648) című motettagyűjteményének legikonikusabb darabjai tették ki. A másik szerző, Dukay Barnabás a magyar kortárs zene központi figurája. Az ő letisztult, beszédszerű, a szöveg akusztikai, retorikai és szemantikai jellegzetességeire épülő zenéje egy jól elkülönülő és elkülöníthető, mégis radikálisan nyitott rendszert alkot.
Itt álljunk meg egy pillanatra: nem vonatkozhat az előző mondat Schützre éppúgy, mint Dukayra? Hiszen az ő stílusa is könnyen felismerhető, és sokféle hatást hordoz. Schütz zenéjében egyszerre vannak jelen a velencei többkórusosság, a monódia és az opera, a korál- és a zsoltárfeldolgozások, sőt a gregorián deklamáció nyomai; Dukay művészetében pedig megtalálhatók az organum, a hoquetus, a népzenei vagy korálszerű sorszerkezetek, a romantikus és a bartóki harmóniavilág, valamint a weberni punktualizmus elemei. Még a két szerzőre nehezedő (zene)történeti kihívás is hasonló: a harmincéves háború, illetve a második világháború, ’56 és ’68 után – egy megváltozott világban – új művészi kifejezésmódokat kellett keresni.
A kétpólusú, Schütz- és Dukay-darabokat váltakoztató műsorszerkesztés tehát nagyon jelentéstelinek tűnt, a koncert során pedig hallhatóvá is vált a két szerző közötti mély zenetörténeti rokonság. Egy-egy hangból vagy hangközből nagyon közvetlen hatást kiváltó akusztikai jelenségek épültek föl. Nem véletlenül beszélek akusztikai jelenségekről: mindkét komponistának fontos a puszta hangzás mint idő- és térbeli, érzéki élmény. Ugyanakkor szintén szembesültünk a háromszázötven évnyi szakadék következményeivel. Hiszen Schütz nyelvében még ott vannak az ellenpont, a vokálpolifónia évszázados hagyományának nyomai, még ha éppen ezt a hagyományt forgatja is föl és alkotja újra; Dukaynál ellenben elveszett nyelvek töredékeivel, „emlékzajokkal” találkozunk. Míg Schütz a zsoltárszövegek tagmondatait, sorait osztja ki különböző szólamcsoportoknak, addig Dukay gyakran minden szótagot más szólam szájába ad, így a teljes jelentés a kórus közös beszédéből születik csak meg, egy-egy szólam szövege önmagában értelmetlen.
Hogy konkretizáljam, amit eddig körülírtam: a műsor első és második darabja – Dukay Magány és csend című hétszólamú nőikara, valamint Schütz Verleih uns Frieden genädiglich kezdetű motettája – egyaránt az egyetlen hangból kiinduló teremtést példázza. Az előbbi egy gisz’ központú hangfürttel, az utóbbi egy g’ köré épített hangzattal kezdődik, hangszeres-zenekari kezelésmódot idézve föl. Rokon vonásukként említhető még a csend mint retorikus elem használata és a concertóelv, illetve a rejtett kétkórusosság jelenléte. A koncert kezdete tehát világosan kijelölte az este zenei és eszmei keretrendszerét.
Az előadók különleges koncentrációja fontos része a hallgatói élménynek, és összhangban van a semmiből teremtés misztikus, törékeny jellegével. A kórus az efféle koncerteken „meztelen” – a legkisebb intonációs hiba, túlságosan lelassított zárlat, pontatlan ritmus vagy dikció is rögtön nyilvánvalóvá válik. Helyzetük hasonló a nietzschei kötéltáncoséhoz:
„Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, veszedelmes visszapillantás…”
Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus ilyen kötéltáncot mutatott be az egyórányi, tapstól meg nem szakított hangzó folyamatban. A Schütz-darabokat a szólamokat összekeverő felállásban, a basszusokat főleg szélre helyezve énekelték, a Dukay-darabokat hol hagyományos elrendezésben, hol a teljes kórusénál kisebb létszámban, szintén kevert felállásban. Ez az apró térbeli játék egy színpadi (mondhatni táncos) elemmel, az akusztikai tér át- és átalakításával gazdagította a koncertet. A kötéltánc során a kórus, ha egy-egy pillanatra meg is ingott (a fent idézett Zarathustrában ez a „veszedelmes borzongás és meg-megállás”), nem esett le a szakadékba.
Végül még néhány szó az eszmei következményekről. Schütz a Bibliából, főként zsoltárokból vette motettái szövegét. Dukay viszont, noha a Bibliából is merít (mint a …, hogy idő nem lesz többé kezdetű műben), szívesen fordul misztikus szerzőkhöz. A XVI. századi spanyol teológus, Keresztes Szent János szövege és Szent Ambrus Szentháromság-himnusza mellett Domokos Johanna költő-műfordító 2021-ben megjelent verseit is megzenésítette. A hangversenyt záró darab (…a fényben nyíló, csend…) szövegéből hadd idézzek:
„gondolatot nem is érintve / jöjjön inkább? álom / képzelet, s utána / a fényben nyíló, csend”.
Ez a versszak jól érzékelteti a koncert befelé forduló, tűnődő, aszketikus szellemiségét, amely ebben a rettenetes katasztrófáktól sújtott, sötét kilátásokkal teli korban nem is lehetne időszerűbb és igazabb.
Lakó Levente
„…, hogy idő nem lesz többé” – Heinrich Schütz és Dukay Barnabás motettái; Nemes László Norbert és az Új Liszt Ferenc Kamarakórus, 2023. 10. 18. 19.00, Zeneakadémia, Solti terem
